Definíció...

A fejlődő országoknak juttatott segély definíciója: "A gazdag országok szegényebb lakóinak pénze (adó), amely a legszegényebb országok leggazdagabb polgárainak bankkontóját gyarapítja."
Forrás: Somssich Pongrác: Húsz év Afrika szívében

Mátyás király...11

Egy bölcs cselekedet.

Régente Nagy Károly, Pipin fia volt a frankok királya, a ki egyéb nevezetes tettein kivül

Adorján pápát is megszabadította a longobardok erőszakoskodásaitól, királyukat pedig,

Dezsőt, feleségestűl-gyermekestűl fogságra vetette. Ennek a Károlynak unokaöcscse volt az a Lóránt a kiről oly sok hosszú regét énekelnek, hogy a köznép szájáról Európaszerte nem is lehet mást hallani, úgy, hogy ha valami rendkívűli erejű emberről jön elő a szó, azt mondják róla, hogy Lóránt támadt föl benne, s a Lóránt név egész Italiában már nem is valami férfinév  többé, hanem a vitézség fogalmát jelenti. Gyakran használják: ha valami veszedelmes és vakmerő emberrel gúnyolódnak, azt kérdezik: talán bizony egy második Lóránt? Regélik továbbá, hogy Lóránt óriás volt és párbajt vívott egy Ferraus nevű szaraczén óriással. Mesélik továbbá, hogy volt egy kardja, - Durindana volt a neve, - a mely a vasat és követ is keresztűlvágta, - hogy mindkét óriás sérthetetlen volt, testük egy csekély részecskéjét kivéve, a melyet sokszoros pánczéllal védtek. Ezeket a haszontalanságokat mindenütt éneklik, és úgy regélik, hogy a győztes Lóránt végre is szomjan halt.

Mátyás király, gyermekkorában, ha ilyes regés énekeket hallott, vagy valamely hősről beszél

tek előtte, annyira érdekelte a dolog, hogy egész nap rá sem gondolt az evésre-ivásra, elfoj-

totta éhségét s valahányszor azok hatalmas csapásairól és szörnyű tusáiról volt szó, bizonyos bámulattal, másra ügyet sem vetve, a győztes dicsőségén fel-fellelkesűlve kézzel-lábbal iparkodott a küzdő felek mozdulatait utánozni, s szinte úgy képzelte, hogy maga is jelen van s a viaskodók előtte állanak. Okos szülei pedig, mikor kis gyermekük ezen hajlamait észrevették, nagy reményeket kezdtek fűzni hozzája; és tudás, műveltség és művészi képzettség dolgában királyhoz méltó gondos és figyelmes neveléssel készítették elő arra, hogy majdan a királyi méltóságot elnyerje. Bár legkisebb volt a családban, szülei, vitézségének említett fellobbanásai folytán, nagy és biztos reményekkel eltelve, mindent a gyermek Mátyás tanácsa szerint intéztek; és a spanyol származású törvénytudós, a pápa követe, János, a szent angyalról czímzett bíboros, egy igen tapasztalt és bölcs férfiú, nyíltan megmondotta, hogy a kis Mátyásban már rég királyi tulajdonságokat vett észre. Véleményében nem is csalódott: mert Mátyást tizennégy éves korában, mikor cseh fogságban űlt, a magyarok egyhangúlag királyukká választották, pedig sok magyar főúr felette állott mind családja régisége, mind pedig kor tekintetében. - A ki különben ezen választás lefolyását ismerni óhajtja, olvassa el “A köznép előtt ismeretlen dolgokról” czímű művemet, a melyben ezekről a dolgokról bőven beszélek a végzet intézkedéseiről szóló fejezetben.

Forrás: Galeotto Marzio könyve Mátyás királyról

Mátyás király...10

Egy tréfás mondás.

Mátyás udvarát sok tisztelője és udvari embere látogatta; ezek közül a tapasztaltabbak egyalkalommal fennhangon kezdtek beszélni némely papok hibáiról, - mert épen akkor néhánygazdag egyházi férfiú érkezett a királyhoz. Magyarországon ugyanis tizenkét püspökség van,melyek annyira gazdagok, hogy katonaságuk nagy száma, jövedelmeik nagysága s terményeikbősége folytán a legtöbb püspökséget valóságos fejedelemséghez lehet hasonlítani. Tényleg úgy is viselkednek, mint ha fejedelmek lennének; a királyi tanácsban az első helyen űlnek, nagy és pompás udvart tartanak, és nagy fejedelmek szokása szerint csak akkor esznek vagy

isznak meg valamit, ha valaki előre megkóstolja. Sok apátság is van az országban, legkiválóbb a Pannoniában született Szent Márton apátsága, továbbá több prépostság, valóságos urodalmak.

Még folyt a beszéd a rossz papokról, mikor Mátyás király közéjük lépett, s mikor megtudta, mi a beszélgetés tárgya, mint elmés és tréfás ember mosolyogva így szólott: “Nem tudom, vajjon igazán rossz embereknek kell-e tartanunk azokat, a kik kerülik a pokol kínjait, mert a pokolban minden csak csupa baj és bűn. A pokolra juttató bűnök kerülését okos dolognak kell tartanunk, de vajjon ezek közül a papok melyeket kerűlik? Lássuk csak a legfőbbeket, s azonnal megvilágosodik a dolog. A kevélységet nem kerülik, sőt ha meghalt volna is, feltámasztanák ruházkodásukkal és járásukkal. A haragot nem kerülik, hisz csak egy kis szigorúságnak tartják, ha cselédségükkel vad indulatossággal bánnak, kegyetlenkednek velük s végre halálra veretve megölik őket. Szinte restellem felemlíteni néhány püspök véres kegyetlenkedését és szörnyű vadságát, a melyről, úgy hiszem, a napokban mindnyájan hallottatok vagy láttátok is; pedig Pál apostol, mikor a püspököket tanítja, a többek közt azt is előirja, hogy a püspök ne legyen verekedő. A fösvénységről soha sem tudnak leszokni, mert hisz tisztességes és tisztességtelen útakon, az isteni szolgálatot elhanyagolva, a saját híveiket zsarolva, továbbá uzsorával, és - hogy egyházi kifejezést használjak - simoniával becstelenítik meg az imádság házát és a felszentelt templomokat. Ugy tapasztaljuk, valami előkelő dolognak tartják a torkosságot és a nőknek való túlságos hódolatot, a mit az ifjabb nemzedék fényűzésnek nevez, mert hisz a fényűzés fogalma minden túlhajtott dologra ráhúzható. Az ügyes szakácsok, a válogatott étkek, bizonyos személyek s más becsületes néven meg sem nevezhető dolgok sokasága mindezt fényesen mutatja. A gyűlölködést, mások rágalmazását csupán ügyes diplomacziának, világi bölcseségnek tartják, s így másokat eltiporva magukat akarják előtérbe tolni. 

Különben csak azt kivánom, hogy ezt a vétküket egymás ellen fordítsák, a következő költői mondás szerint: “a szicziliaiak semmit sem ismertek, a mi jobban gyötörte volna a zsarnokokat, mint az irígység”. A tunyaság pedig, a mit a görögök ακηδια-nak hívnak, úgy elfogta őket, hogy mindig lusták, álmosak, és az isteni szolgálattal mit sem törődve, rendesen délig elnyújtózkodnak az ágyban. Csak az okosságuk és életrevalóságuk jelének tartják, ha tettetik s külsőleg derék embereknek mutatják magukat, ha szívük mást érez, mint a mit szóval mondanak és ha valakit álnok hízelgéssel behálóznak. Hanem, hogy az igazat megvalljuk, van egy dolog, a mitől nagyon fáznak, szörnyen rettegnek, a mit éjjel-nappal minden módon s nagy igyekezettel kerülnek, még a színétől is félnek és borzadnak, és soha semmi kéréssel, fenyegetéssel, okoskodással vagy példaadással rá nem lehetne venni őket, hogy ezt megkedveljék. Azon dolgokról beszélek, a melyeket a pokol kínjai közé számítanak”. Mindnyájan kíváncsian kérdeztük, hogy mi lehet ez az egyetlen dolog? Mátyás így felett: “A szegénység az, a mitől a papok annyira irtóznak. Már pedig, hogy ezen bajnak a pokol állandó fészke, Vergilius költő bizonyítja, Aeneisének VI. könyvében, ahol a pokol vagyis alvilág tornáczának Egyházi méltóságok áruba bocsátása. szörnyűségeit felsorolja és hozzáfűzi: itt van a rosszra csábító éhség és az utálatos szegénység”. Így tette csúffá Mátyás király csipős beszédével a haszontalan papokat.
Forrás: Galeotto Marzio könyve Mátyás királyról

Mátyás király...9

Egy bölcs mondás.

A királyt körülvevő férfiak egy alkalommal a különböző országokról vitatkoztak, hogy hadi képzettség és erő dolgában ez idő szerint melyik hatalmasabb közöttük. Különböző nemzetségű férfiak voltak ott, mert ez már úgy szokott lenni, ha a fejedelem híre messze terjed. Majd az egész világról jöttek Mátyás királyhoz, nagyon sokan, mert sokféle háborúja, számtalan győzelme, nagyszerű cselekedetei Európa valamennyi más uralkodója fölé emelték és mert igen nyájas, jószívű, rendkívül tanult, kellemes és folyékony beszédű, sok nyelvet bíró ember volt. E mellett a csillagászatban is jártas volt, a platonikus Apuleius műveit annyira ismerte, hogy egész tanítását teljesen értette,  ezért theologusok, philosophusok, orvosok, költők, szónokok és csillagászok és minden tudomány művelői gyakran megfordultak nála. Némelyek egyenes meghívásra, mások a saját jószántukból keresték fel királyi udvarát.

Az országok elsőbbségét vitató társalgás folyamán mindenki a saját hazáját dicsérte: a spanyolok Spanyolországot, a németek Németországot, a csehek Csehországot, és - hogy röviden végezzek az olaszok Olaszországot tették az első helyre. Ezen állítások megerősítésére a tudósok a történetirók bizonyítékaival hozakodtak elő, a tudatlanok ellenben azt vitatták, hogy a régi történelmi igazságok nem felelnek meg a mi korunk viszonyainak, és felhozták, hogy a mi korunk tudomány és hadi gépek dolgában fölötte áll az ókornak, mert hisz csodálatos hadi fogásokat és gépezeteket talált fel és viszont több elavult fegyvert és gépezetet használaton kivűl helyezett.

Erre Mátyás vidám arczczal így szólott: “Ha a mi korunk az ókor katonaságának csak századrészével is rendelkezhetnék és oly nagy lenne a hadi képzettsége, hogy az ókoréhoz lehetne mérni, akkor a török hatalma bizonyára nem áradt volna szét olyannyira. Csakhogy én nem azt nevezem ókornak, a mi az utolsó öt- vagy hatszáz éven belül esik, hanem a rómaiak koráig térek vissza. Akkor virágzottak igazán a hadi tudományok, a gépezetek és hajító szerszámok, mint ezt Frontinus, Vegetius és mások műveiből napnál világosabban láthatjuk. Mit szóljak azon korok hadvezéreiről és parancsnokairól? Senki sem lehet olyan eszeveszett bolond, bármily kitűnő katonának tartják is különben, hogy magát egy Hannibal, Nagy Sándor király, vagy Marcellus, Scipio és Julius Caesar fölé állítani, vagy csak bármily tekintetben is hozzájuk hasonlítani merészelhetné? Ha azonban az utolsó öt vagy hat századot foglaljuk az ókor fogalma alá, akkor egy véleményt vallok veletek: mert ezen évekből csak egy pár, sőt talán egyetlen egy ember sem hasonlítható a mi korunk hadvezéreihez. Mert a mióta mi felélesztettük azokat a régi jó és tapasztalt időket, sokkal jobban és kitűnőbben értünk a hadászathoz, mint az a műveletlen kor, a mely a hatszázadik éven innen esik”.  

Forrás: Galeotto Marzio könyve Mátyás királyról

Mátyás király..8

Egy bölcs mondás.

A király rendes környezetében egyszer a korszakok különbözőségéről kezdtek beszélni, és a mint a mindennapos és puszta időtöltésre szánt beszélgetéseknél már történni szokott, a társalgás vége messze eltér az elejétől; mert a beszélgetés iránya fordúl s a tréfásból a komolyba, majd a komolyból gyakran a tréfásba csap át, úgy, hogy az első és utolsó mondatok már annyira vannak egymástól, mint a fehér a feketétől. A társalgás így végre is oda lyukadt ki, hogy a régi időkben a hadvezérek dicsőségüknek tartották, ha maguk személyesen is harcoltak. Ennek bizonyítására Titus Liviusnak Brutus consulról és Tarquinius fiáról, Arunsról szóló következő szavait idézték: “Minthogy ezek voltak az ellenséges felek vezérei, Aruns megsarkantyúzza paripáját és hevesen egyenest magának a consulnak vezényli; Brutus észreveszi, hogy rája törnek. Az akkori időkben tisztességnek tartották, hogy ha maguk a vezérek vívtak meg egymással. Örömmel áll tehát a küzdelem elébe, és oly tüzesen mérik össze fegyvereiket, hogy, mivel mindegyik csak azon volt, hogy a másikat megsebezze, a saját védelmével pedig egyik sem törődött, a kölcsönös összecsapásra a pajzson keresztül halálra sebezve, a két lándzsára szúrva, mindketten haldokolva buktak le lovukról.” Lívius e szavaira a király felsóhajtott s így szólt: “Vajha most is az lenne a szokás, hogy a vezérek bajvívása tüntetné ki a fejedelmek nagyságát és bátorságát és mutatná meg némelyek gyávaságát, akik nem harcolnak, hanem kényelemben üldögélnek s mégis a harci erényeket magasztaljak; akkor azután elválnék, hogy a nagy tudományszomj vagy pedig a gyávaság miatt zárkóznak-e cellájukba sokan azok közül, kiket az avatatlan tömeg oly nagyra tart”.  

Forrás: Galeotto Marzio  könyve Mátyás királyról

Mátyás király...7

Egy tréfás mondás.

Egyszer Mátyás király meglátott egy sötét ruhába öltözött, hosszúra eresztett szakállú gyászoló embert, a kiről többszöri tapasztalás útján jól tudta, mennyire kapzsi és fösvény. Ez az ember testvérei halálát gyászolta, a kiknek javai, örökség jogán, már az ő kezén voltak,

különben is már azok életében sok időn keresztül perelte őket a király előtt. A király magához hívatta és úgy tetette magát, mintha nem tudná gyászának okát, és megkérdezte tőle, hogy ugyan miért oly szomorú és elkeseredett? Az könnyezve felelte, hogy testvérei halála miatt.

“Mondd csak, vajjon későn vagy korán ért-e téged ez a szerencsétlenség?” kérdezte a király,

mert testvéreit hosszantartó betegség kínozta. “Későn” felelte rá amaz. “Persze” - mondta a

király, - “tudtam, mert hát úgy szeretted volna, ha amazok már réges régen elpusztultak volna, hanem így elkeserít és mély gyászba borít az, hogy ily sokáig kellett várnod testvéreid birtokainak élvezetére”. Emberünk elpirult és elfojtotta krokodilus-könnyeit.

  Forrás: Galeott Marzio könyve Mátyás királyról

Mátyás király...6

Egy elmés cselekedet.

Egy vitéz katona, kit Mátyás király hadakozásaiban gyakran felhasznált, a mikor meghallotta, hogy háború ütött ki Mátyás király és Frigyes római császár között, mely utóbbinak valamikor régebben esküvel ígérte, hogy háború esetére, bárhol lesz is, visszatér hozzája, - arra kérte a királyt, egyezzék bele, hogy a császárhoz visszamehessen, - ő vissza akar menni. 

Mikor először járt a királynál kérelmével, ez egy kissé keményen bánt vele, s így szólt hozzá: “Nem tisztességes dolog, hogy ha valamely katona háború idején odahagyja azt, a ki őt béke idején eltartotta. Mert ugyan kicsoda költekezik béke idején oly katonákra, a kiknek háborús időkben semmi hasznát sem fogja venni?” A katona erre azt felelte, hogy esküvel erősített ígérete készteti a távozásra, ezt pedig a király engedelmével, semmi körülmények között sem akarja megszegni. Ezen szavak meggyőzték a királyt, a katonát sok szép ajándékkal halmozta el és úgy küldte vissza a császárhoz; és mindenki előtt dicsérte a katona cselekedetét mert az esküt a magánérdeknél, sőt a király barátságánál is többre kell becsülni.

Forrás: Galeotto Marzio könyve Mátyás királyról

Mátyás király...5

Egy bölcs cselekedet.

A magyarokra böjt van szabva Venus napján, a napokat ugyanis régóta a bolygókról nevezik el, mert a nap első órájában az a bolygó az uralkodó, a melyről a napot elnevezik.

Egyházi szokás szerint pedig hatodik ünnepnapnak (sexta feria) nevezik a pénteket, pedig az ünnep után való hatodik napnak kellene nevezni, mert vasárnaptól, az ünnepként megült naptól számítva a hatodik. Ezt a terhes böjtöt pedig azért szabták a magyarokra, mert valamikor régen eltértek a keresztény vallástól. Ezen a napon oly szigorú böjtöt tartanak, mint nagyböjtben, mert nem csak húst, hanem sajtot, tejet és tojást sem esznek. Ámde Magyarország nagy bővében van a legkitűnőbb halaknak: mert a Száván, Dráván és Dunán kivűl is vannak halban gazdag folyói: a nem nagyon széles, de mély vizű Tibiscus, a melyet Tiszának hívnak, amely annyira tele van hallal, hogy a lakósok között közbeszéd tárgya, hogy ennek a folyónak két harmada víz, egy harmada pedig csupa hal. Ezt a köznép mondja ugyan, de az is bizonyos, és többször saját szememmel láttam, hogy ebben a vízben sohasem vetnek hálót hiában: mindig fognak néhány halat, még pedig jó nagyokat. Ezen felül van az országban sok más tó, halastó és folyóvíz, melyek bővében vannak a kitűnő, másutt ismeretlen halaknak is; gyakori ugyanis egy bizonyos fehér húsú, nem nagyon nagy hal, mert három-négy fontnál ritkán nyom többet, - a feje nagy, pikkelye nincsen, farka az angolnáéhoz hasonlít, az íze nagyon kellemes. A magyarok ezt menyhalnak hívják, mi pedig magyar angolnának fogjuk nevezni, mert Magyarországon nincs a mienkhez hasonló angolna, viszont pedig ez a magyar angolna Itáliában sehol sem található, csakis a Larius tóban, ott sem állandóan. Azt beszélik ugyanis, hogy a milanói herczeg, ez a derék ember, Magyarországból vitetett s a Lacus tóba bocsájtotta őket.

Ezt csak azért beszéltem el, hogy valaki azt ne gondolja, hogy Magyarországon annak a napnak örökös keresztűlbőjtölése valami szörnyű nehéz dolog.

Többek közt van az országban egy kitűnő és nagytermetű hal, a melyet az ókorban eleinte turnusnak, később lupusnak, azaz farkashalnak (csuka) neveztek, Varro véleménye szerint erejéről, véleményem szerint azonban azért, mert fogazata és falánksága a farkaséhoz hasonló. Egyébként ezt a halat, neve megtoldásával luciusnak is nevezik, a lycos (λυκοσ) ugyanis görögül lupus-t (farkast) jelent, és az y gyakran uvá változik, például Sullát Syllának is írjuk, - és, hogy a lucus-t “erdő”-re ne értsük, egy betű közbeszúrásával lucius-t mondunk helyette. Ez a hal Magyarországon kemény és fehér húsú és oly nagy, hogy legtöbbször megüti egy ember hosszúságának a mértékét. És jóllehet már egészséges húsáért is legtöbbre becsülik a halak között, mégis a mája a legkitűnőbb része, a csuka-májat ugyanis, melynek görögül “ηπαρ” a neve s a mely itt igen nagy szokott lenni, a királyi ételek közé szokás számítani.

A királyi asztalnál ülve észrevettük, hogy Mátyás király sohasem nyúl az eléje tett csuka-májhoz. Már pedig az a szokás, hogy közös étkezésnél a legkitűnőbb ételeket a magasabb rangúak számára tartják fenn. Minthogy tehát senki sem mert hozzá nyúlni, egy okos és kissé merész férfiú megkérdezte a királytól, miért nem eszik abból a szép és kitünően elkészített csuka-májból, hisz a csuka-májat mindenütt királyi eledelnek tartják. A király így felelt: “Ne higgyétek, hogy ízlésem oly kevéssé finomult, hogy a jót a rossztól meg ne tudnám különböztetni, hanem egy gyermekkoromban tett erős fogadásom következtében nem nyúltam soha előttetek a csuka-májhoz. Egyszer szemtanúja voltam, hogy két ember vendéglőbe ment, a korcsmáros egy nagy csukát tett eléjük, a csuka nagyságához képest elég nagy és szép májjal.

Forrás: Galeotto Marzio könyve Mátyás királyról

Mátyás király...4

Egy tréfás mondás.

Egyszer a király lakomáján a vendégek az ételekről beszéltek; egyik ezt dicsérte, a másik azt ócsárolta, s a tápláló szerek dolgában Avicenna és Hippokrates 12 tekintélyére hivatkoztak.

Mátyás király megemlítette, hogy a magyaroknál közmondásként járja, hogy “nincs rosszabb a sajtnál.” Mikor ezt többen tagadták, mert hisz az ugorka, a kajszibaraczk és több hal tudvalevőleg sokkal rosszabb a sajtnál, a király ezt felelte: “A közmondások mindig igazat mondanak; s nem alap nélkül tartják őket bebizonyított mondásoknak. Ezért van, hogy a bölcselőknél és szónokoknál bizonyító erővel bírnak. Hanem talán ti nem jól fogjátok fel ennek a közmondásnak az értelmét. Mert “nincs rosszabb a sajtnál” azt jelenti, hogy a mikor semmivel sem bírunk, rosszabb ez a nincs, azaz mint mikor csak sajtunk van.” Sokan csodálkoztak ezen a beszéden, mert kétségtelenül ellentétes fogalmak ezek: “birni” és “semmivel”; mert az első, azaz a “birni”, birtokolást, a másik, azaz a “semmi” pedig a birtokolás teljes hiányát jelenti, azonban előkerültek Ovidius következő sorai: “A tehetséget hajdanta többre becsülték az aranynál, most pedig nagy ostobaságnak tartják, ha valaki semmivel sem bir” s ezen sorok példáján azután valamennyien megértették, hogy az a magyar közmondás ügyesen van

mondva.”  

Forrás: Galeotto Marzio könyve Mátyás királyról

Mátyás király...3

Egy találó mondás.

Követek jöttek a lengyel királytól Visegrádra, mert ez a neve Budától egy schoenusnyira fekvő, a Duna partján épült királyi székhelynek, mellette egy ugyanolyan nevezetű várossal; a régibb királyok építették ugyan, de Mátyás teljesen újjáépítette és nagyszerű palotákat emelt benne. Mert hát mindenkinél jobban tudott gyönyörködni a szép épületekben, és az építéshez oly kiváló tehetsége volt, hogy az épületek díszítése és kényelmes berendezése dolgában a legkitűnőbb épitőművészekkel is győzelmes versenyt állhatott volna. Eljöttek, mondom, a követek jól elkészülve, mert jól tudták, hogy Mátyás igen eszes ember és hamar kész a felelettel, és anyanyelvükön oly hosszú beszédet mondtak, hogy jó két óráig eltartott. Bár latinul tudtak, mégis anya nyelvükön beszéltek a jelen lévők nagy számára való tekintetből, mert nem akarták, hogy királyuk utasítását mindenki megértse, Ily nagy embertömegben pedig egyedül Mátyás király bírta a tót nyelvet. A tót és lengyel nyelv pedig lényegében kevésben, kiejtés dolgában azonban meglehetősen eltérnek egymástól. Beszédjük végeztével azután Mátyás király megkérdezte tőlük, mint óhajtják: latinul vagy lengyelül feleljen-e nekik? A követek ezt a király tetszésére bízták. Erre Mátyás király elejéről kezdve rendre mind elismételte, a mit csak mondottak, sőt a mit csak úgy darabosan és művészietlenül mondtak el, rendbe szedte; azután a cáfolásra  tért át, úgy, hogy maguk a követek elbámultak rajta, mert hisz oly dolgokkal hozakodtak elő, a melyekről a király semmit nem is sejthetett. A többek közt, beszédjük elején felhozták a követek, hagy Mátyás rosszul tette, hogy a lengyel püspököket királyuk ellen lázította és pénzzel segítette, - mert nem jó példa egy király részéről, ha az urakat, a népet s alattvalókat egy király ellen lázítja. Mikor már mindent megcáfolt, ezt a szemrehányást Mátyás a végére tartogatta, a követek nem csekély bámulatára, a kik már azt hitték, hogy ezt vagy feledékenységből, vagy szándékosan agyonhallgatja, mert nem tudja megcáfolni. Hanem a király rövid hallgatás után mosolyogva így szólt a követekhez: “Vigyétek hírül királyotoknak ezt is, a miről talán már azt gyanítottátok, hogy feledékenységből fel sem említem. Tanítóimtól is úgy hallottam, s néhányszor olvastam is, hogy a tévedés tisztességes, ha nagy mesterek nyomán követi el az ember: mert senki sem hibáztatja a tanulót, ha mestere után indul; az   ifjabbak engedelmességgel tartoznak az idősebbeknek és ezeket kell példaképül tartaniuk. Én, mint ifjabb, Lengyelország idősebb királyát követtem e dologban mint mesteremet, úgy, hogy mint tanítvány, tanítóm ellen fordítottam vissza a saját fegyvereit. A lengyel király ugyanis országom leghatalmasabb főpapjait nemcsak lázította, hanem nagy sereggel támogatta is ellenem.”10 Ezen szavakra a követek elszégyenlették magukat, mert igaz dolgokat hallottak.  

Ebben a hosszú latin nyelvű beszédben Mátyás király egyetlen egyszer vétett a grammatika

szabályai ellen; azt találta ugyanis mondani: “ordinem quam”, - nőnemben, hanem azonnal

kijavította: “quem, hímnemben akartam mondani.” Mátyás király beszéde folyékony, gon-

dolkodása fordulatos, nyelve csiszolt, emlékezete tartós és gyakorlat útján edzett. Mindezt

azonban nem annyira tanulás, mint az ékesszóló és tanult emberekkel való gyakori érintkezés útján sajátította el, mert csak tizennégy éves volt, mikor királlyá választották.
Forrás: Galetto Marzio könyve Mátyás királyról

Mátyás király...2

Egy tréfás mondás.

Mátyás Beatrixet, Ferrante király leányát vette feleségül, ezt a csinos, művelt, olvasott és

tanult, ékesen szóló, jóságos és a társalgásban komolysága mellett is elmés hajadont. Akár

beszélt, akár cselekedett, valami különös kedvesség rejlett benne, úgy, hogy bámulatra kész-

tette az embert, különösen azzal, hogy királynői méltóságával járó kötelességei mellett házi-

asszonyi teendőinek is megfelelt, úgy hogy az ó-kor bármely asszonyával egy sorba volt

állítható. Tisztes erkölcseihez, szűzi szemérmességéhez és méltóságos voltához járult még az

írók idézésében való készsége is. Mikor egyszer egy úriasszony állhatatlanságáról járta a szó,

azonnal idézte Vergilius következő szavait: “Örökös változandóság és állhatatlanság: ez a

nő.”

Beatrix férjéhez jövet, Nápolyból, a királynék rendes szokása szerint, igen sok udvarhölgyet

hozott magával, a kik részben fejedelmi, részben más előkelő családból származtak. Ezek,

Beatrix meglepő szépségéhez képest, vagy, - mert valójában azok voltak, - csúnyáknak lát-

szottak, különösen Magyarországon, mert a magyar faj igen szép. Magyarországon az a

szokás járja, hogy az udvarhölgyek királynőjük kíséretében sohasem ülnek le, csak ha úrnőjük

megengedi és maga is helyet foglal; ezek az udvarhölgyek azonban, mikor Beatrix ülőfélben

volt, a királyné intését be sem várva, leültek. Erre egy figyelmes ember így szólt Mátyáshoz:

“Nagy meggondolatlanság ezen udvarhölgyek részéről, hogy a hazai szokás ellenére, a

királyné engedelme nélkül helyet foglalnak.” A király így felelt: “Nagyon tévedsz. Nagyon is

okosan teszik ezt az udvarhölgyek. Mert jól tudván, hogy nem csinosak, sőt rútak, minden-

képen azon vannak, hogy az ember ne lássa őket, tehát hogy fel ne tűnjenek, azért ereszked-

nek le annyira; hiszen ha állanának, minden szem feléjük fordulna, így pedig, ha ülnek, csak

kevesen, s hozzá jó ismerősök látják csak őket. Ők tehát bújkálnak, és hasznos dolog is, hogy

az alaktalan és csúnya dolgokat elrejtsék a nyilvánosság elől, - minek is zavarnák a sokaságot.

Mert a szépség gyönyörködteti, a rútság ellenben bosszantja az embert.  

Forrás: Galeotto Marzio könyve Mátyás királyról

Mátyás király...

Találó mondás az ellenség iránt való becsületességről.

Mennyire becsületes volt atyád ellenségei iránt is, azonnal meglátjuk.

Mátyás háborút viselt Csehország ravasz királyával, Györggyel, a kit II. Pál pápa eretneksége miatt az egyházból kiátkozott. Miután pedig ezen háborúban Mátyás király sok nagy és bölcs dolgot véghez vitt és sok hatalmas város bevételével Györgyöt jóformán teljesen tönkretette, végre a királyok megegyeztek, hogy tárgyalásra gyűlnek. Mindegyik csak néhány embert vitt magával, s Mátyás kíséretében Galeottót is bevezették abba a sátorba, a melyben a királyok négy szem közt tárgyaltak; s a tárgyalás végeztével mindegyik hazatért. György király fiai, - a legidősebbet közülük Viktorinnak hívták, - atyjuk parancsára Mátyás kíséretében Olmützbe mentek. A mint ezt a pápai követ megtudta, sürgetve kérte Mátyás királyt, győzelmesen vessen már véget ennek a veszedelmes és kemény háborúnak, tekintse a pápa s a kereszténység érdekét és kímélje a roppant költségeket. A király erre megkérdezte a pápai követtől, miként lenne ez lehetséges, hisz a csehek kiváló katonák, seregeik nagyok, városaik igen erősek. “Saját szemeddel láthattad, - mondá a király, - mily nagy nehezen tudtam Olmütz és Brünn városát megvívni.” A követ erre így felelt a királynak, “Hisz kezedben vannak György király fiai, még a vitéz Viktorin, atyjának egyetlen reménysége is; vesd őt fogságra öccsével együtt és ezzel vége a háborúnak. Atyjukat ugyanis úgy megtörné fiai fogsága, hogy a legrövidebb idő alatt megadná magát. Ezt a becstelenség legkisebb gyanúja nélkül megteheted, mert hisz utánad jöttek Olmützbe, a nélkül, hogy írásban adtad volna, hogy visszabocsájtod őket.” E szavakra Mátyás ezt a feleletet adta: “György fiai velem jöttek a városba, mert hittek beszédemnek; egész úton ugyanis nyájasan elbeszélgettem velük különféle dolgokról. Ezért nem is vetem soha rabságra, sőt becsületesen hazaeresztem őket, mert nálam az egyre megy, akár arczkifejezéssel, akár bánásmóddal, akár valami jellel vagy bármi más módon mutatok valaki irányában barátságot és jóakaratot. A ki csak írásra, becsületszóra bocsájtja el ellenségét bántatlanul, az nem a becsületét, hanem csupán a becsület látszatát félti, hogy, ha írásban adott becsület szavát megszegné s valami rosszat tenne ellenségével, mindjárt hűtlen árulásról vádolják; hanem a ki őszinte szívvel tiszteli becsület szavát, akár írásban, akár szóban, akár más valami jellel adta is, az mindig meg is tartja azt. Ne is próbálj többé országomban ilyesmire buzdítani: az ily fajta eljárástól mindig irtóztam!”

Forrás: Galeotto Marzio könyve Mátyás királyról