Mátyás király..8

Egy bölcs mondás.

A király rendes környezetében egyszer a korszakok különbözőségéről kezdtek beszélni, és a mint a mindennapos és puszta időtöltésre szánt beszélgetéseknél már történni szokott, a társalgás vége messze eltér az elejétől; mert a beszélgetés iránya fordúl s a tréfásból a komolyba, majd a komolyból gyakran a tréfásba csap át, úgy, hogy az első és utolsó mondatok már annyira vannak egymástól, mint a fehér a feketétől. A társalgás így végre is oda lyukadt ki, hogy a régi időkben a hadvezérek dicsőségüknek tartották, ha maguk személyesen is harcoltak. Ennek bizonyítására Titus Liviusnak Brutus consulról és Tarquinius fiáról, Arunsról szóló következő szavait idézték: “Minthogy ezek voltak az ellenséges felek vezérei, Aruns megsarkantyúzza paripáját és hevesen egyenest magának a consulnak vezényli; Brutus észreveszi, hogy rája törnek. Az akkori időkben tisztességnek tartották, hogy ha maguk a vezérek vívtak meg egymással. Örömmel áll tehát a küzdelem elébe, és oly tüzesen mérik össze fegyvereiket, hogy, mivel mindegyik csak azon volt, hogy a másikat megsebezze, a saját védelmével pedig egyik sem törődött, a kölcsönös összecsapásra a pajzson keresztül halálra sebezve, a két lándzsára szúrva, mindketten haldokolva buktak le lovukról.” Lívius e szavaira a király felsóhajtott s így szólt: “Vajha most is az lenne a szokás, hogy a vezérek bajvívása tüntetné ki a fejedelmek nagyságát és bátorságát és mutatná meg némelyek gyávaságát, akik nem harcolnak, hanem kényelemben üldögélnek s mégis a harci erényeket magasztaljak; akkor azután elválnék, hogy a nagy tudományszomj vagy pedig a gyávaság miatt zárkóznak-e cellájukba sokan azok közül, kiket az avatatlan tömeg oly nagyra tart”.  

Forrás: Galeotto Marzio  könyve Mátyás királyról