Mátyás király...24

Egy bölcs mondás.

Egy olmützi tanácskozáson a hol Cseh-, Német- és Magyarország és más nép fejedelmei

tartottak gyülést, a fejedelmi konyhák szagára igen sok bohócz és udvari bolond is össze-

sereglett. Volt ezek között egy elég elmés ember, a ki német nyelven szerzett éneket adott elő Mátyás király előtt, elég ügyes taglejtések kiséretében. Névszerint felsorolta benne Európa fejedelmeit, a kikről az a híresztelés járta, hogy a török támadással szemben nagyobb hadat fognak járni, felemlítette hadi erejüket, vitézeik számát, és azzal végezte, hogy valamennyinek Mátyás király lesz a fővezére, részben, mert legközelebbi szomszéd, részben, mert a törökkel vívott hosszas hadakozása s a háborukban szerzett nagy tapasztalatai révén általános meggyőződés szerint valamennyi fölött áll. Ez volt az ének első fejezete, a második a király roppant nagy dicséretét tartalmazta, igazat, hamisat összezavarva. Akárki is volt ennek az éneknek a szerzője, vagy nem ismerte jól Mátyás tetteit, vagy roppantul hizelegni akart, mert sok hamisat vegyített az igazak közé. A mit katonai kitünőségéről, nagyszerűségéről, tudományáról, emberszeretetéről és bölcseségéről mondott, az teljesen igaz, hanem a mit óriási erejéről, vénuszi szépségéről beszélt, ki ne tudná, hogy ezek pusztán, költött dolgok? Hisz Mátyás király közepes erejű s férfias szépségű ember, ez szemmel látható. A haja majdnem aranysárga szinű, egy kissé göndör, sűrű és hosszú, a szeme élénk és tüzes, arcza piros-pozsgás, a keze ujjai hosszuak és a kis ujjait nem tudja egészen kinyujtani, igy tehát inkább Mars, mint Venus áldotta meg szépséggel. Minthogy Mátyás király magas gondolkozásu ember, tetteinek igaz dicséretét nem utasítja vissza, a költött dicsőitésnek és hizelgésnek azonban nem barátja; annyira nem szereti, hogy szinte nagyon haragszik érte.

A német bohócz éneke végre oda lyukadt ki, hogy előadásának jutalmát kezdte kérni, s az

énekmondás nehézségét emlegette. A király az ének végével igy szólott: “Nagyon sokat dicsértél énekedben oly dolgokért, a melyeket én el sem követtem. Hanem azért nem neheztelek rád, mert jóhiszeműleg beszéltél és én úgy fogadom verseidet, mint buzdítást a nagy tettekre, és tehetségem szerint rajta leszek, hogy amennyire tőlem telik, szavaidat valóra váltsam. Hanem azt az óriási erőt, ganymedesi és absoloni szépséget többé ne emlegesd előttem.

Most már láttál a saját szemeddel, ha ezután is a hízelgés vétkébe esel, nem érdemelsz ujra

bocsánatot. Hanem fáradságodnak, előadásodnak és hízelgésednek jutalmát akkor várjad, ha majd mind az beteljesül, a mit jövendölsz, mert nagyon sokról beszéltél, a mit óhajtunk, de a mit most, mikor a török roppant háboruval fenyeget, csak reménylenünk szabad.”  

Forrás: Galeotto Marzio könyve Mátyás királyról

Mátyás király ...23

Egy bölcs mondás.

A király udvarát naponta látogató tudósok között volt egy hat-újjú, a jobb kezén ugyanis két

hüvelykújja volt. Ha ezt említették előtte, nagy haragra lobbant, különösen azért, mert többen

szörnyszülöttnek tartották azokat, a kiknek jobb kezén hat újjuk van. A király pedig azt álli-

totta, hogy az a hat-újjú méltán lobban haragra. “Mert, mondá, az ókorban a torzszülötteket

szerencsétlen előjeleknek tartották és ezért engesztelő áldozatokat mutattak be születésükkor az isteneknek, mert ugy látszik, mindig valami nagy szerencsétlenséget jeleztek előre. Ezt Lucanus szavai is mutatják a következő sorban: “És számra és módra nézve szörnyű születések (fognak következni.)” Ennek meg is volt a maga oka. Igen ritkán történik ugyanis, hogy a természetellenes testben ne lenne a lélek is természetellenes és fonák, mert a mint tudós férfiaktól hallottam, az orvosok véleménye szerint a lélek a test alakja után idomul. Már  most ha valaki más valakinek szemére hányja, hogy teste rendellenes, ez annyit tesz, hogy az illetőt gonoszsággal vádolja. És ugyan ki fojtaná el haragját, ha a gonoszok közé sorozzák?

Hisz senki sem oly elvetemült, hogy az “elvetemült” névtől ne irtóznék. Még ha óhajtja és

követi is a gazságot, még sem kivánja, hogy gazembernek tartsák és nevezzék. Hányszor

látjuk, hogy a kik sántának, vaknak vagy testük bármely részében hibásnak születnek, erkölcs és észtehetség dolgában is sántítanak, vakoskodnak és helytelenül gondolkoznak. Az ép test azonban egészséges szellemi tehetséget is nyujt. Hanem azoknál, a kik véletlenül bénultak meg, másképen áll a dolog. A legvitézebb és legderekabb királyokkal és hadvezérekkel, a legkitünőbb katonákkal is megesik véletlenül, hogy megvakulnak vagy megsántulnak, mint például Horatius Coclesről olvassuk, hogy egyes-egyedül állította meg Porsenna király seregét a Tiberis hidján és mert arról leesett, egész életén keresztül sántitott. Emlitsem-e, hogy Fülöp, Nagy Sándor atyja, Hannibal és Sertorius fél szemére vak volt. Különben a szentirás is elbeszéli, hogy a derék Jákob az angyallal vívott küzdelme óta sánta maradt; azt mondja az irás, hogy azóta elszáradt a lábaszára. A ki tehát valakinek igy véletlenül esett elbénulását emlegeti, csak az illetőnek jeles cselekedeteit hozza emlékezetbe. Ezért nagyon jól megfelelt Horatius Cocles egy valakinek, a ki sántaságát gunyolta, mikor azt válaszolta, hogy ez minden lépésnél csak dicsőségére emlékezteti. A torzszülöttek tehát születésüktől fogva azok és nem későbben váltak azzá. Nem tiltotta-e el a régi törvény a horgas orru, szabálytalan homloku embereket a papi állástól? Mert a születéstől fogva meglevő rendellenesség mintegy az Isten által adott jegy, a melyről megtudhattuk, ki milyen ember, kit kell követnünk, kit kerülnünk.” 

Forrás:Galeotto Marzio könyve Mátyás királyról 

Mátyás...22

Egy bölcs mondás.

Egy nem épen tudatlan ember önmagára alkalmazva idézte Terentius következő szavait “A

hizelgés jó barátokat, az igazmondás ellenségeket szerez.” Mátyás király kétségbevonhatatlan okokkal azonnal ráczáfolt, hogy ez nem igaz és ellenkezik az emberi természettel, s igy szólt:

“A philosophus tanusága szerint, minden ember természeténél fogva tudni óhajt. De, - hogy

az ő tanusága mellett maradjunk - semmit sem tudunk valójában, csak azt, a mi igaz. Ebből

azután az következik, hogy az igazság az emberi természetnek nagyon is megfelelő valami. Aki tehát embernek érzi magát, kell, hogy egyuttal az igazság barátjának vallja magát. Már

most ha a költők és vigjátékirók olyan szavait idézzük, a melyek csak bizonyos személyek

helyzetének, nem pedig az általános igazságnak felelnek meg, ezeket nem kell kétségbevonhatlan bizonyítékok gyanánt használni. Hisz néha a szolgák, szolgáló leányok, haszontalan kikapós legények, a kiket a költők szerepeltetnek, azon költői zománczczal beszélnek, a mely minden személynek megadja a maga jellemző sajátságát. Innen van, hogy a költői beszédben a leghitványabb, legaljasabb, az igazsággal homlokegyenest ellenkező és egymásnak is ellenmondó állításokkal találkozunk.” A király fejtegetésének hallatára az illető elpirult és csakhamar belátta, hogy a kiváló szellemeket még sem hizelgéssel és szolgai meghunyászkodással, hanem igazmondással lehet megnyerni.  

Forrás: Galeotto Marzio könyve Mátyás királyról

Mátyás király...21

Egy bölcs mondás.

Egy nem épen tudatlan ember önmagára alkalmazva idézte Terentius következő szavait “A

hizelgés jó barátokat, az igazmondás ellenségeket szerez.” Mátyás király kétségbevonhatatlan okokkal azonnal ráczáfolt, hogy ez nem igaz és ellenkezik az emberi természettel, s igy szólt:

“A philosophus tanusága szerint, minden ember természeténél fogva tudni óhajt. De, - hogy

az ő tanusága mellett maradjunk - semmit sem tudunk valójában, csak azt, a mi igaz. Ebből

azután az következik, hogy az igazság az emberi természetnek nagyon is megfelelő valami. A ki tehát embernek érzi magát, kell, hogy egyuttal az igazság barátjának vallja magát. Már

most ha a költők és vigjátékirók olyan szavait idézzük, a melyek csak bizonyos személyek

helyzetének, nem pedig az általános igazságnak felelnek meg, ezeket nem kell kétségbevonhatlan bizonyítékok gyanánt használni. Hisz néha a szolgák, szolgáló leányok, haszontalan kikapós legények, a kiket a költők szerepeltetnek, azon költői zománczczal beszélnek, a mely minden személynek megadja a maga jellemző sajátságát. Innen van, hogy a költői beszédben a leghitványabb, legaljasabb, az igazsággal homlokegyenest ellenkező és egymásnak is ellenmondó állításokkal találkozunk.” A király fejtegetésének hallatára az illető elpirult és csakhamar belátta, hogy a kiváló szellemeket még sem hizelgéssel és szolgai meghunyászkodással, hanem igazmondással lehet megnyerni.  

Forrás: Galeotto Marzio könyve Mátyás királyról

Mátyás király ...20

A király csodálatos természete.

Mátyás királynak csodálatos volt a természete. Mert ugyan nem csodálatos-e, hogy zaj köze-

pette, ágyudörgés mellett, a táborban el tudott szenderedni, otthon pedig, a legnagyobb kényelemben sem tudott álomba merűlni, ha kamarásai susogtak vagy halkan beszéltek. Szerbiában ugyanis, mikor Szabács várát ostromolta és bevette (1476), mikor a hajitó gépekből szórt kövek döngették a falakat, a föld rengett és a tábor zajlott, álom nyomta el és ledőlt, de bár - mily fáradtan aludt is, a legcsekélyebb susogás felverte. Így tehát a susogás és halk beszéd felriasztotta azt, a kit a harczosok zaja és az ágyudörgés is el tudott altatni. Ez mindenesetre igen bámulatos valami. Ne is tulajdonítsa ezt senki gyanakodás vagy óvatosság eredményének, mert hisz ez mindenütt igy volt vele, amint magam is igen sokszor tapasztaltam.

Forrás: Galeotto Marzio könyve Mátyás királyról  

Mátyás király...19

Egy bölcs mondás.

Mátyás királynak fülébe jutott, hogy szolgái közül néhányan mérget kevertek számára és ez a hir az első pillanatra valószinűnek látszott. A király azonban igy szólt: “Aki igazságosan és

törvény szerint uralkodik, annak nem kell félnie, hogy környezete megmérgezi vagy leszúrja,

s azután, ami valószinű, az még nem egészen bizonyos.” Ily szavakkal tette nevetségessé a

vádaskodókat, ugy hogy többet nem volt kedvük hasonló ostobaságokat kigondolni, mert a

király a vádaskodók arczán és viselkedésén észrevette, hogy csak gyűlölködnek és áskálódnak a bevádlottak ellen

Forrás: Galeotto Marzio könyve Mátyás királyról

Mátyás király...18

Egy bölcs cselekedet.

II. Pál pápa egy veronai születésű Szent Ferencz-rendű barátot küldött Magyarországra, a ki

életszentségben, finom műveltségben és az ókori tanulmányokban egyaránt kitünő ember volt.

Minthogy számtalan nehéz ügyes-bajos dolgában bölcsen járt el, sikerült a kitünő emberismerő Mátyás király kegyeit megnyernie. Így történt, hogy a király hamarosan püspökké nevezte ki. A magyar királyoknak ugyanis megvan az a kiváltságos joguk, hogy a püspököket ők nevezik ki, a pápa azután megerősíti őket állásukban. Ezen hirtelenül történt kinevezés ellen sok magyar ur, a kiknek fiai szerették volna elnyerni a püspökséget, erősen kikelt, s ugy gondolkodtak, hogy az már még sem járja, hogy egy idegen embert, a ki kötelet hord a derekán, mezitláb járkál és ajtóról-ajtóra megy kenyeret koldulni, oly rövidesen és minden nehézség nélkül egy oly gazdag püspökségbe, valóságos kis-királyságba ültessenek, - pedig hát sok magyar embernek előkelő származása, tanultsága s egyházi szolgálata régen jól ismert dolog, - s még hozzá ugy tünik fel a dolog, hogy amazt épen ezek ellenére emelték fel oly magasra. A király a barát rátermettségének tudatában semmit sem hallgatott senkire sem, sőt sűrű levél- és követváltással kérte IV. Sixtus pápát, hogy Gábrielt - mert igy hivták a barátot - vegye biborosai közé. Hanem Sixtus és a biborosok azt irták vissza, hogy ők a királynak kész szolgái ugyan és minden más dologban megteszik a király akaratát, hanem ezt a barátot, a kit a szegénység, tisztaság és engedelmesség fogalma köt, nem kell kiszakitani klastromából.

Mert az ilyen emberek, a kiket a világra nézve megholtaknak szokás tartani, nem alkalmasak

a világi ügyek intézésére; ha magasabbra jutnak, csak zavarják az egyház kormányzását, mert ritkán van kellő gyakorlottságuk és tapasztaltságuk, már pedig ezek nélkül senki sem állhatja meg a helyét becsülettel. Hanem Mátyás király mindezt figyelmen kivül hagyta és követei által még jobban kérte a biborosok testületét és a pápát, magasztalta Gábrielt és épenséggel  semmit sem hallgatott tanácsosaira, a kik arra akarták rávenni, hogy ne zaklassa a pápát és a biborosokat, a kik ezt a dolgot ugy sem akarják, hisz a saját nemzetéből is többen vannak, a kikről tudhatja, hogy a pápának is tetszeni fognak és a kik előkelő származásuk, erényes életük és a kereszténység védelmében kifejtett buzgalmuk révén sokkal jobban rászolgálnak a biborgallér viselésére, mint Gábriel. A király azonban rendületlen maradt és senki sem birta eltériteni szándékától, ugy hogy Gábriel püspök, az egykori ferenczes-barát, a király kedvéért az egész biboros-testület hozzájárulásával megkapta a biborosi méltóság jelvényeit. Ő maga semmit sem tudott a dologról, s mikor hirül kapta, hogy biborossá lett, sokáig könnyezett, mert tudta, hogy a király közbenjárásának köszönheti, már pedig a királynak ennyi jóságát nem birja méltóképen meghálálni.

Hanem később, mikor Rómába ment lakni, mindenki elismerte, hogy Mátyás király kitünően

ismeri az embereket és hogy helyesen választott; Gábriel ritka deréksége, rendkivüli ügyes-

sége és csodás bölcsesége alapján ezt mindenki hangoztatta.

Forrás: Galeotto Marzio könyve Mátyás királyról

Mátyás király...17

A király csodálatos tisztasága.

Magyarországon az a szokás, hogy négyszegletű asztalnál étkeznek, a mely szokás még a régi rómaiaktól származik, - továbbá, hogy mindent lében adnak fel, s a mártások az ételek minősége szerint különbözők. A libát, kacsát, kappant, fáczánt, foglyot és seregélyt, a mi itt mind nagy számmal található, továbbá a marha-, bárány-, gödölye-, sertés- és vaddisznóhúst mind más és más megfelelő lében, részben kirántják, részben becsinálják. Szokásuk továbbá, hogy nem úgy, mint nálunk, mindenki külön-külön, hanem hogy valamennyien egy tálból esznek, és a falatok kiszedésénél és a hús evésénél nem használnak villát, a mint az most már Italiának a Pó folyón alul eső részeiben mindennapos szokás. Mindenki egy szelet kenyeret tart a kezében és arra veszi a közös tálból, a mi kedvére való falat, azután darabokra szedve újjaival emeli a szájához. A magyaroknál rendesen nem osztják szét előre az ételt, ezért van azután,  hogy a magyarok oly nagy számában alig találkozik valaki, a ki a rendkivűl gazdagon teritett asztal mellett kezét vagy ruháját a bepiszkolódástól meg tudná őrizni, mert a sáfrányos mártás le-lecsepeg és bepiszkítja az embert. A sáfrányt, szegfűszeget, fahéjat, borsot, gyömbért és más fűszert igen nagy mértékben használják. Mivel a magyarok erősebbek és hevesebb vérűek, mint az olaszok, nem látszik természetellenesnek, hogy fűszereket használnak, mert, a mint Avicenna mondja, a hevítő szerek a hevesebbeknek valók és az ember mindig a megfelelő táplálékból meríti erejét. Már pedig mindenki tudja, hogy a fűszerrel készített ételek rendesen jobban hevítenek. Szemmel látható dolog, hogy a mártástól és sáfrányos létől sáfrányossá lesznek különösen az ember körmei és újjai, a melyekkel az ételhez nyúl. Hanem azért Mátyás király, a ki szintén kézzel nyúlt mindenhez, soha sem piszkolta el magát, bármennyire a társalgásra veszett is a figyelme, mert nála étkezés közben mindig vita folyik, vagy valami komoly vagy tréfás dologról társalognak, vagy költeményt énekelnek. Mert itt sokan vannak az énekesek és lantosok, a kik hazai nyelven, lant kiséretében a hősökről énekelnek az asztalnál. Ez a rómaiak szokása volt, és a mi révünkön jutott el a magyarokhoz. Mindig valami kiváló hőstettről énekelnek, anyagot mindig találnak hozzá: mert Magyarországon minthogy különböző nemzetségű ellenségek közt fekszik, bármely perczben fellobbanhat a háború lángja. Szerelmes verset ritkán énekelnek a király asztalánál, hanem legtöbbnyire a török ellen való harczokról van szó, csinos előadásban. A magyarok, - nemesek, jobbágyok, - majdnem egészen egyformán beszélnek, minden különbség nélkűl: mindenütt egyforma a kiejtés, a szavak használata és a hangsúlyozás. Hogy Italiáról beszéljek, nálunk oly nagy a nyelvi eltérés,  hogy a városi polgárok és parasztok, a calabriaiak és tusciaiak annyira eltérően beszélnek, hogy igen nehéz egymást megérteniök, a magyarok azonban, mint említettem, egészen egyformán, vagy csak igen kis eltéréssel beszélnek. Ezért van azután, hogy egy magyar nyelven szerzett verset úr és paraszt, az ország szívében vagy határán, mind egyformán megért. De hogy dolgunkra térjünk, nagy bámulatomra a saját szememmel láttam, hogy a király akár beszélt, akár az énekre vagy társalgásra hallgatott a legnagyobb figyelemmel, mégis tovább evett s még sem szennyezte el magát soha sem. Ez bizony bámulatos valami, mert hisz mások a legnagyobb figyelem és vigyázat mellett sem bírják sem kezüket, sem ruhájukat tisztán megőrizni. Ez tehát a királynak veleszületett tisztasága, a mi az ország példájával és szokásával ellentétben, nagy dicsőségére válik. 

Forrás: Galeotto Marzio könyve Mátyás krályról 

Mátyás király...15

Egy találó mondás.

Mátyás királynak szavajárása volt, hogy egyebek között három dolog nem tetszik neki: a

melegített leves, a megengesztelődött barát és a szakállas asszony. Nyilvánvaló dolog ugyanis, hogy a melegített levesben mindig van valami kellemetlen, a megengesztelődött barátban  mindig marad valami a régi ellenségből, a szakállas asszonyban pedig van valami a férfiasságból. Már pedig ez ellenkezik a természettel és azt a gyanút kelti, hogy az ilyen asszony a vétekre is férfias bátorsággal bir.  

Forrás: Galeotto Marzio könyve Mátyás királyról

Mátyás király...14

Egy derék cselekedet.

Folyt még a háború Györgygyel, Csehország királyával, a kiről föntebb beszéltünk, - és mivel, Mátyás király és Pál pápa roppant költségére, tovább elhúzódott, mint bárki is gondolta volna, egyvalaki elment Mátyáshoz, - a nevét elhallgatom, a mint tettem könyvem nagyobb részében, mert még sokan közülük most is élnek, - és azt ajánlotta, hogy kardjával megöli György királyt, ha ötezer aranyat kap jutalmúl. Mátyás király a keze irásával és becsületszavával kötelezte magát, hogy még többet is ád, ha végrehajtja, a mit igért. Amaz sokáig leste az alkalmat, hogy tervét végrehajthassa, hanem végre is kételkedni kezdett benne, hogy a gyilkosság ily módon sikerülni fog. Látta ugyanis, hogy György király megölésére csak úgy lenne módja, ha a saját életét komolyan koczkára tenné, mert azt hű barátok vették körül, a kik a vakmerő támadást nagyon könnyen meghiúsíthatták volna. Mihelyt ezt észrevette, megmaradt gyilkoló szándékánál, de más módon akarta végrehajtani, és azt mondta Mátyás királynak, hogy méreggel teszi azt, a mit igérete szerint karddal kellene véghez vinnie. A király tüstént megparancsolta neki, hogy semmi esetre se törjön méreggel György életére. “Mi itt karddal harczolunk,” - mondá a király – “nem pedig méreggel. Különben hiában olvastam volna Fabricius történetét, a ki Pyrrhosnak, a rómaiak halálos ellenségének, megírta, hogy óvakodjék, hogy szolgái meg ne mérgezzék, mert egyikük ő neki megigérte, hogy meg fogja méreggel ölni, - és hozzátette, hogy a rómaiak karddal, nem pedig méreggel szoktak harczolni. Már pedig mi másért olvasunk könyveket, ha nem azért, hogy a jó példákat látva a jót kövessük, a rosszat pedig kerűljük?” E szavak után figyelmeztette Györgyöt, hogy csak úgy nyúljon ételhez-italhoz, ha más, még pedig hű embere megízleli előtte, mert méreg által biztos halál fenyegeti.  

Forrás: Galeotto Marzio könyve Mátyás királyról

Mátyás király...13

Egyszer egy német származású, Holubár nevű csodálatos erejű és nagyságú vitéz lovag

érkezett Budára, a kit az előre szegzett lándzsával vívott lovas viadalban győzhetetlennek

tartottak, mert azok közül, kik vele megvívtak, a legtöbbet a földre vetette előre szegzett

lándzsájával. Hogy az előre tartott lándzsával vivott, most divatban levő harczijátékot az

ókorban is ismerték volna, az ókor iróinál semmit sem olvasunk róla. Hogy azonban az

életre-halálra menő viadalban hegyezett lándzsákkal harczoltak a régiek, mind Livius, mind

Ovidius tanusítja a következő versével: “Pelias lándzsával ejtette a sebet Achilleuson, a

melyet régi ellenségének nyújtott segítsége okozott”, - Livius pedig azt beszéli, hogy Aruns és

Brutus lándzsával keresztűlszúrva ölték meg egymást. Különben Claudianus valahol érinti a

mi harczolási módunkat, hogy életre-halálra vívott tusában vagy harczijátékban hasonló fegy-

verzettel, előre szegzett lándzsákkal küzdöttek.

De hogy dolgunkra térjünk, Magyarországon is, Olaszországon is más-más módon vívnak a

lándzsával. A magyarok ugyanis mindig hegyes lándzsával, az olaszok pedig gyakran tompá-

val küzdenek, hanem az olaszok megsarkantyuzott és vágtató lovakon, a magyarok pedig

szökdécselő s nem nagyon gyorsan szaladó lóról harczolnak. A lándzsát hónuk alatt tartják és

vas-kapocscsal tartják meg, hogy hátrafelé ne csúszszon, s a hol ez megakad, akasztónak

hivjuk, - erről nem emlékszem, hogy olvastam volna az ókori iróknál.

Mihelyest Mátyás Holubár hírét hallotta, azonnal ilyen viadalra hívta ki. Holubár vonakodott,

mert nem akarta a királyt megsebezni, már pedig a mint a hegyes és kemény lándzsákkal

kezükben a küzdők és paripák teljes erővel összecsapnak, szinte lehetetlen elkerűlni, hogy a

bajnok, nagy vesztére a földre ne zuhanjon, vagy keresztűl ne szúrják és úgy össze ne törjék,

hogy sérüléseit alaposan meg ne érezné. De bármint vonakodott, a király kényszerítette, hogy

tisztességesen vívjon meg vele. Holubár ezt másodízben nem merte megtagadni a királytól,

hanem feltette magában, hogy a király legcsekélyebb csapásának enged s inkább maga esik a

földre, mintsem hogy a király veszedelmére fitogtassa erejét és ügyességét. A mint a király ezt

megtudta, királyi szavára s mindenre, a mi szent, megesküdött, hogy mihelyt észrevenné,

hogy Holubár ezt megteszi, azonnal megöletné; és esküvel kötelezte, hogy úgy vívjon meg

vele, mint valamely halálos ellenségével. Holubár, a mint a király szándékáról értesült, meg-

esküdött és félt, hogy ha másképen cselekszik, halálos büntetés vár rá, - és önmagát buzdít-

gatva bátorította magát oly küzdelemre, a minőben mindenha győzelmet aratott. Erre mindent

előkészítettek és sok ezer ember bámulta, s magam is végig néztem, mert Szent Zsigmond

terén folyt le a viadal. A király összecsapott Holubárral, paripáik a szokott módon száguldoz-

tak, - különben mindkettőjüknek igen erős lova volt. Szemközt szegezett lándzsájukkal úgy

összevágtak, hogy Holubár, lova farán át, félholtan, tört karral zuhant hanyatt a földre, mert

homlokán kapott sebet, - a király pedig, a ki mellén kapott ütést, az erős ütés következtében

lova derekáról hamarosan leereszkedett a földre, lova kantárát kezében tartva. Holubárt társai

fölemelték, azután a király viselte gondját, - majd mikor egészségét visszanyerte, lovakat,

értékes ruhákat s nagy mennyiségű pénzt kapott a királytól ajándékba, s visszatért hazájába s

szerte dicsérte a király bőkezűségét és vitézségét.

Hogy az igazat megvalljam, én magam is csodálkoztam a viadal ilyetén eredményén, hisz

mindkettőt jól ismertem: Holubár roppant nagy testű s testének megfelelő erejű, - Mátyás

király pedig középtermetű és közepes erejű ember volt. Hanem Mátyás királyt mindenki

csodálta és magam is csalódtam benne, pedig régi jó ismerőse voltam. Mikor ugyanis lovagol a király, egy tenyérnyivel magasabbnak látszik, mint ha gyalog jár, - ha valaki gyalogosan is,

lóháton is jól megfigyeli a nagyságát. Továbbá, valahányszor úton voltunk, még a legnagyobb

seregben is, a király födött fővel és eltakart arczczal lovagolt, mert ez ennek a nemzetnek a

szokása, akár azért, hogy a hideg keménységétől s a nap hevétől szabaduljanak, akár hogy

még a nagy forróságban is ily ruhákban növekedve, s szükség esetén a sisak súlyától és me-

legségétől se idegenkedjenek, - fejüket tehát körűltekergetett kendőkkel úgy elkötik, hogy a

szemük bogara is alig hogy kilátszik. A királylyal, mikor így el volt burkolva, egy alkalommal

sokáig beszéltem, s még sem tudtam, hogy kivel van dolgom, mert a hangja ugyan a királyé

volt, hanem szokottnál magasabb termetétől azt gyanítottam, hogy más valaki. Sokkal

nyulánkabb volt, mint a király, és úgy beszéltem vele, mint egy közvitézzel. -

De hogy már mindent elmondjak, Mátyás király gyönyörűen megüli a lovat és oly kitünő

lovas, hogy századunk kevés hozzá foghatót vagy hasonlíthatót látott. Hogy magamról is szól-

jak, én, a ki oly sok ezer- meg ezer emberrel találkoztam és oly sok országot bebarangoltam,

nem emlékszem, hogy kettőnél több embert láttam volna, a ki ép oly remekűl lovagol. Az

egyik Francesco Sforza, Milanó herczege, a másik Roberto de Sanseverino, a ki napjaink-

ban fiaival együtt oly sok hőstettet vitt véghez. Mint a velenczei seregek fővezére csekély

csapataival úgy visszaverte egész Itáliának Velencze ellen törő hadi erejét, hogy minden

ellenségét kifárasztva s legyőzve megnagyobbította s nagy jövedelmekhez juttatta a velenczé-

sek birodalmát, - mert semmiféle fáradságtól, veszedelemtől és nélkülözéstől sem riadt vissza.

Egész Itália megbámulta vitézségét, katonai képzettségét, lelki nagyságát és hadvezéri

képességeit, és nemcsak fővezérré választotta, hanem bérét előre megfizetve, több esztendőre

meg is erősítette ezen állásában. A békekedvelő Robertot, kinek Italia oly sokat köszönhet, az

olasz herczegek társasága oly tisztelettel környezi, hogy a neve halhatatlanná lesz. És valóban

joggal: gyorsan tervez és végez, a társalgásban nyájas, a közügyek intézésében megfontolt és

körültekintő, teste fáradhatatlan. Már túl van a hetvenen és mégis oly fiatalosan és fürgén jár,

hogy csak harmincz esztendősnek látszik. Ennek az ily nagy férfiúnak számos magához

hasonló gyermeke van, - hogy a többiről hallgassak, most csak kettőről teszek említést, a

kikkel gyakrabban beszéltem. Olyanok, hogy semmiféle, bármily veszedelmes háború sem

bírja megtörni őket. Annak örűlnek legjobban, ha hallhatják az ágyúk dörgését, a fegyverek

csattogását, a harczi zajt, - és látják, mint borúl minden harczi lángba. Casparot nagy vitéz-

ségeért, mérhetetlen vakmerőségeért, csodás gyorsaságaért, az ellenséges kerületekre való

gyakori becsapásaiért és pusztításaiért, a veszedelmek közepette tanusított lélekjelenléteért és

okosságáért melléknéven “viharnak” nevezik, mert bárhova megy, győzhetetlen karja úgy

lever mindent, mint a vihar a fákat. A Velenczében és Mantuában minapában tartott lándzsás

bajvívásban nem az ő ügyessége tűnt-e ki legjobban azáltal, hogy többeket földre terített,

másokat hanyatt vágott, ismét másokat nyomorékká és bénává tett, úgy hogy mindenkinek

egyhangú ajánlatára nyerte el fáradsága és vitézsége díjait. E mellett szép ember, nyájas

beszédű, csapatvezetésre és személyes párbajra egyaránt alkalmas és így megfelel mellékneve

nagyságának: mert a ki a viharnak ellene mer szegülni, vagy összeroskad, vagy legalább is

súlyos sérűlést szenved.

Mit szóljak a kisebb fiúról, Roberto-Antonio-Mariáról? a ki jó erkölcsökben, teste edzésében,

a katonai gyakorlatokban, vitéz és okos tettek végrehajtásában mindenben kitünő atyja példá-

ján indul. Ez a két testvér, Casparo és Antonio versenyt iparkodik atyját a lovaglásban,

harczolásban s más erényes cselekedetben elérni. Hogy mily kitünő harczosok és vezérek, jóltudja Ficarolum, ismeri Abbatia Lendenaria és Rodigium, látta Assula és Ollius,

rettegte Mantua és Ferraria, egész Italia pedig, mint Itália villámait és védőit dicsérte és most

is úgy dicséri. Oly nagy reményt keltenek maguk iránt az emberekben, hogy ezek már előre

sejtik, hogy az évek előrehaladtával tetteik nagyobb dicsősége együtt fog járni.

Forrás: Galeotto Marzio könyve Mátyás királyról

Mátyás király ...12

Miklós modrusi püspök mint Pius pápa magyarországi követe, Mátyás királyhoz érkezett. A mint elvégezte a rábízott ügyeket, egész télre Budán telepedett meg, a király jószivűségében és vendégszeretetében bizakodva. Csakhogy a püspök úr nem az az ember volt, a milyennek külsőleg mutatkozott: tisztes arczú, nyájas beszédű, megnyerő fellépésű ember volt, csakhogy a báránybőrben farkas rejlett: színleléssel, ravasz politikával, hamis hízelkedéssel, kígyó- öleléssel és Judás-csókkal az ország majd valamennyi előkelő emberét megcsalta, csakis a
királyt nem. Mátyás ugyanis, mint nyájas beszédű, ravasz és éles eszű ember, a ki sokat forgolódott ilyes fajta emberek között, hasonló eljárással felelt a püspöknek, úgy hogy a király ép oly hízelegve beszélt a püspökhöz, mint a püspök a királyhoz. A király leleményességét és gyakorlottságát a csillagászat ismerete s a physiognomiában való jártassága is fokozta, a melyet tudós férfiaktól sajátított el, még pedig igen alaposan. A király képzettségének töké-
letesítését az is elősegítette, hogy atyja János, kit az olaszok Oláh-nak neveznek, mikor észrevette fia éleseszűségét, minthogy maga nem tudott latinul, ha valami fontos ügyet kellett elintéznie, a pápai követekkel kellett tanácskoznia, mindig csak fiát használta tolmácsúl, úgy, hogy Mátyás még egész fiatal korában belejött a nehéz dolgok elintézésébe. Egyebekben a physiognomiában való jártassága folytán nem csak ennek a püspöknek, hanem sok más embernek is ügyesen meg tudta itélni a jellemét. Így az első találkozáskor rögtön felismerte,
hogy mi lakik Miklósban, de nem árulta el magát, mert a ravasz politikában, a tettetésben és színlelésben a fejedelmek majd valamennyien jártasak.
Miklós püspök a király udvarában olyasmit kezdett, a mi legkevésbbé sem illett egy püspököz és pápai követhez, hanem legfeljebb valami haszontalan ingyenélőhöz. Majd erre, majd arra a magyar főúrra vádaskodott és így akarta a király kegyeibe hízelegni magát. A király ráhagyta és úgy, tett, mintha mindent elhinne neki. Sőt hogy az árulkodó még nyíltabban meren beszélni, úgy mutatta, hogy némely főúron nagyon csodálkozik, hiszen ő csak javakkal halmozta el, s így szólt “Alig birom elhinni, hogy ez és ez ellenségem, hisz semmi nyilvános
oka nincs rá, hogy rosszakarattal legyen ellenem”. Ezt csak azért tette, hogy Miklóst még jobban feltüzelje. Mikor azután ez a belső bizalmasság alapján azt hitte, hogy a királyt mindenestűl a markában tartja, még vakmerőbbé lett és még azok ellen is vádaskodni kezdett, a kik jót tettek vele s méltóságokat és javakat eszközöltek ki részére, úgy hogy egyetlen magasabb vagy alsóbb rangú egyházi vagy világi előkelő ember sem menekült ennek a gyalázatos
viperának a marásától, valamennyit legyalázta s gyűlöletessé akarta tenni a király szemében.
Mátyás a mint látta ennek az embernek gazságát és egyúttal hálátlanságát, az egész emberiségre hasznos példaadást eszelt ki, hogy az alattomos áskálódásoknak és rágalmazásoknak tőle telhetőleg végét vesse. Így szólt tehát Miklóshoz: “Nem tartom valószínűnek, a mit te a magyar urakról pletykáztál előttem; mert ha becsületes jó lélekkel meggondolom a dolgot, nem tartom bebizonyítható dolgoknak azokat, a mikről bizonyítékokkal s ékesszólásod
erejével meg akartál győzni”. E szavakra a püspök még nagyobb tűzbe jött s azt állította, hogy kész mindent az urak szemébe is mondani. Erre a király kérte a követ-püspököt, hogy hagyjon fel ilyfajta mesterkedéseivel, legalább a magyarokkal szemben, a kikhez a pápa nevében jött.
A püspök még erre is megmaradt gazságában, mert szörnyen bízott a király barátságában és jóindulatában és azt hitte, hogy a királyt mindenre ráveheti, a mire csak akarja. Tervét tehát nem is szakította félbe, s azt mondogatta, hogy mindez ugyan nem tartozik őreá, de a király iránt érzett jóakaratból mindent le akar leplezni, - hogy ő nagyobbra tartja a király érdekeit, mint másoknak vele tett jótéteményeit, ő csak ezért beszélt el mindent. A király még egy darabig várt, hogy Miklós megbánja s abba hagyja irígykedését, - s úgy gondolkozott, hogy
egy igazán derék uralkodóhoz nem illő dolog, hogy hiszékeny füllel hallgasson a rágalma-zókra, - másrészt nem szivesen szégyenített volna meg egy püspököt, egy tudományos pápai követet.
E közben az urak tanácsot űltek Budán, a király jelenlegi székhelyén, - az urak gyűlésébe Miklós is ellátogatott, mit sem sejtve, sőt azon meggyőződésben, hogy rágalmait a király mélyen a szivébe véste. A király félrehívta Miklóst, s kérdezte tőle, hogy vajjon még mindig megvan-e az a szándéka, hogy az uraknak szemükbe mondja a király ellen való áskálódásukat. Miklós azt felelte, hogy igen, - mert úgy vélte, hogy ennek sohasem kell megtörténnie.
A király erre kézen fogta a püspököt és az urak gyűlésébe vezette, s miközben azok nagy tiszteletben fölemelkedtek Miklós előtt, a király így szólott hozzája: “Nos, itt az ideje, hogy megcselekedd, a mit óhajtottál: mondd el most nyíltan, a mit nekem sugdostál. Leplezd le alattomos árulásukat, a mit megtudtál róluk!” A püspök, a mint látta azok tisztes arczát, a kik vele jót tettek, méltóságokhoz és javakhoz juttatták, s a kikről soha semmi rosszat sem hallott: megzavarodott, egész testében remegni kezdett és ölbe tett kezekkel, lehorgasztott fővel
hallgatott. Erre a király így szólott hozzája: “Ha a pápa iránt való tiszteletemet nem nézném, bizony megmutatnám, hogy a követhez éppen nem illik, hogy egyenetlenkedést támaszszon és az ártatlan urakat halálos veszedelembe sodorja. Takarodj hát országomból; s ha ezt két nap alatt meg nem teszed, olyan példát adok veled, hogy az egész világ megtudja, hogy Mátyás
pillanatban eltávozott.
király sohasem volt barátja az ilyes gazságoknak és gyalázatosságoknak”. - A püspök abban a pillanatban eltávozott.
Forrás: Galeotto Marzoi könyve Mátyás krályról

Definíció...

A fejlődő országoknak juttatott segély definíciója: "A gazdag országok szegényebb lakóinak pénze (adó), amely a legszegényebb országok leggazdagabb polgárainak bankkontóját gyarapítja."
Forrás: Somssich Pongrác: Húsz év Afrika szívében

Mátyás király...11

Egy bölcs cselekedet.

Régente Nagy Károly, Pipin fia volt a frankok királya, a ki egyéb nevezetes tettein kivül

Adorján pápát is megszabadította a longobardok erőszakoskodásaitól, királyukat pedig,

Dezsőt, feleségestűl-gyermekestűl fogságra vetette. Ennek a Károlynak unokaöcscse volt az a Lóránt a kiről oly sok hosszú regét énekelnek, hogy a köznép szájáról Európaszerte nem is lehet mást hallani, úgy, hogy ha valami rendkívűli erejű emberről jön elő a szó, azt mondják róla, hogy Lóránt támadt föl benne, s a Lóránt név egész Italiában már nem is valami férfinév  többé, hanem a vitézség fogalmát jelenti. Gyakran használják: ha valami veszedelmes és vakmerő emberrel gúnyolódnak, azt kérdezik: talán bizony egy második Lóránt? Regélik továbbá, hogy Lóránt óriás volt és párbajt vívott egy Ferraus nevű szaraczén óriással. Mesélik továbbá, hogy volt egy kardja, - Durindana volt a neve, - a mely a vasat és követ is keresztűlvágta, - hogy mindkét óriás sérthetetlen volt, testük egy csekély részecskéjét kivéve, a melyet sokszoros pánczéllal védtek. Ezeket a haszontalanságokat mindenütt éneklik, és úgy regélik, hogy a győztes Lóránt végre is szomjan halt.

Mátyás király, gyermekkorában, ha ilyes regés énekeket hallott, vagy valamely hősről beszél

tek előtte, annyira érdekelte a dolog, hogy egész nap rá sem gondolt az evésre-ivásra, elfoj-

totta éhségét s valahányszor azok hatalmas csapásairól és szörnyű tusáiról volt szó, bizonyos bámulattal, másra ügyet sem vetve, a győztes dicsőségén fel-fellelkesűlve kézzel-lábbal iparkodott a küzdő felek mozdulatait utánozni, s szinte úgy képzelte, hogy maga is jelen van s a viaskodók előtte állanak. Okos szülei pedig, mikor kis gyermekük ezen hajlamait észrevették, nagy reményeket kezdtek fűzni hozzája; és tudás, műveltség és művészi képzettség dolgában királyhoz méltó gondos és figyelmes neveléssel készítették elő arra, hogy majdan a királyi méltóságot elnyerje. Bár legkisebb volt a családban, szülei, vitézségének említett fellobbanásai folytán, nagy és biztos reményekkel eltelve, mindent a gyermek Mátyás tanácsa szerint intéztek; és a spanyol származású törvénytudós, a pápa követe, János, a szent angyalról czímzett bíboros, egy igen tapasztalt és bölcs férfiú, nyíltan megmondotta, hogy a kis Mátyásban már rég királyi tulajdonságokat vett észre. Véleményében nem is csalódott: mert Mátyást tizennégy éves korában, mikor cseh fogságban űlt, a magyarok egyhangúlag királyukká választották, pedig sok magyar főúr felette állott mind családja régisége, mind pedig kor tekintetében. - A ki különben ezen választás lefolyását ismerni óhajtja, olvassa el “A köznép előtt ismeretlen dolgokról” czímű művemet, a melyben ezekről a dolgokról bőven beszélek a végzet intézkedéseiről szóló fejezetben.

Forrás: Galeotto Marzio könyve Mátyás királyról

Mátyás király...10

Egy tréfás mondás.

Mátyás udvarát sok tisztelője és udvari embere látogatta; ezek közül a tapasztaltabbak egyalkalommal fennhangon kezdtek beszélni némely papok hibáiról, - mert épen akkor néhánygazdag egyházi férfiú érkezett a királyhoz. Magyarországon ugyanis tizenkét püspökség van,melyek annyira gazdagok, hogy katonaságuk nagy száma, jövedelmeik nagysága s terményeikbősége folytán a legtöbb püspökséget valóságos fejedelemséghez lehet hasonlítani. Tényleg úgy is viselkednek, mint ha fejedelmek lennének; a királyi tanácsban az első helyen űlnek, nagy és pompás udvart tartanak, és nagy fejedelmek szokása szerint csak akkor esznek vagy

isznak meg valamit, ha valaki előre megkóstolja. Sok apátság is van az országban, legkiválóbb a Pannoniában született Szent Márton apátsága, továbbá több prépostság, valóságos urodalmak.

Még folyt a beszéd a rossz papokról, mikor Mátyás király közéjük lépett, s mikor megtudta, mi a beszélgetés tárgya, mint elmés és tréfás ember mosolyogva így szólott: “Nem tudom, vajjon igazán rossz embereknek kell-e tartanunk azokat, a kik kerülik a pokol kínjait, mert a pokolban minden csak csupa baj és bűn. A pokolra juttató bűnök kerülését okos dolognak kell tartanunk, de vajjon ezek közül a papok melyeket kerűlik? Lássuk csak a legfőbbeket, s azonnal megvilágosodik a dolog. A kevélységet nem kerülik, sőt ha meghalt volna is, feltámasztanák ruházkodásukkal és járásukkal. A haragot nem kerülik, hisz csak egy kis szigorúságnak tartják, ha cselédségükkel vad indulatossággal bánnak, kegyetlenkednek velük s végre halálra veretve megölik őket. Szinte restellem felemlíteni néhány püspök véres kegyetlenkedését és szörnyű vadságát, a melyről, úgy hiszem, a napokban mindnyájan hallottatok vagy láttátok is; pedig Pál apostol, mikor a püspököket tanítja, a többek közt azt is előirja, hogy a püspök ne legyen verekedő. A fösvénységről soha sem tudnak leszokni, mert hisz tisztességes és tisztességtelen útakon, az isteni szolgálatot elhanyagolva, a saját híveiket zsarolva, továbbá uzsorával, és - hogy egyházi kifejezést használjak - simoniával becstelenítik meg az imádság házát és a felszentelt templomokat. Ugy tapasztaljuk, valami előkelő dolognak tartják a torkosságot és a nőknek való túlságos hódolatot, a mit az ifjabb nemzedék fényűzésnek nevez, mert hisz a fényűzés fogalma minden túlhajtott dologra ráhúzható. Az ügyes szakácsok, a válogatott étkek, bizonyos személyek s más becsületes néven meg sem nevezhető dolgok sokasága mindezt fényesen mutatja. A gyűlölködést, mások rágalmazását csupán ügyes diplomacziának, világi bölcseségnek tartják, s így másokat eltiporva magukat akarják előtérbe tolni. 

Különben csak azt kivánom, hogy ezt a vétküket egymás ellen fordítsák, a következő költői mondás szerint: “a szicziliaiak semmit sem ismertek, a mi jobban gyötörte volna a zsarnokokat, mint az irígység”. A tunyaság pedig, a mit a görögök ακηδια-nak hívnak, úgy elfogta őket, hogy mindig lusták, álmosak, és az isteni szolgálattal mit sem törődve, rendesen délig elnyújtózkodnak az ágyban. Csak az okosságuk és életrevalóságuk jelének tartják, ha tettetik s külsőleg derék embereknek mutatják magukat, ha szívük mást érez, mint a mit szóval mondanak és ha valakit álnok hízelgéssel behálóznak. Hanem, hogy az igazat megvalljuk, van egy dolog, a mitől nagyon fáznak, szörnyen rettegnek, a mit éjjel-nappal minden módon s nagy igyekezettel kerülnek, még a színétől is félnek és borzadnak, és soha semmi kéréssel, fenyegetéssel, okoskodással vagy példaadással rá nem lehetne venni őket, hogy ezt megkedveljék. Azon dolgokról beszélek, a melyeket a pokol kínjai közé számítanak”. Mindnyájan kíváncsian kérdeztük, hogy mi lehet ez az egyetlen dolog? Mátyás így felett: “A szegénység az, a mitől a papok annyira irtóznak. Már pedig, hogy ezen bajnak a pokol állandó fészke, Vergilius költő bizonyítja, Aeneisének VI. könyvében, ahol a pokol vagyis alvilág tornáczának Egyházi méltóságok áruba bocsátása. szörnyűségeit felsorolja és hozzáfűzi: itt van a rosszra csábító éhség és az utálatos szegénység”. Így tette csúffá Mátyás király csipős beszédével a haszontalan papokat.
Forrás: Galeotto Marzio könyve Mátyás királyról

Mátyás király...9

Egy bölcs mondás.

A királyt körülvevő férfiak egy alkalommal a különböző országokról vitatkoztak, hogy hadi képzettség és erő dolgában ez idő szerint melyik hatalmasabb közöttük. Különböző nemzetségű férfiak voltak ott, mert ez már úgy szokott lenni, ha a fejedelem híre messze terjed. Majd az egész világról jöttek Mátyás királyhoz, nagyon sokan, mert sokféle háborúja, számtalan győzelme, nagyszerű cselekedetei Európa valamennyi más uralkodója fölé emelték és mert igen nyájas, jószívű, rendkívül tanult, kellemes és folyékony beszédű, sok nyelvet bíró ember volt. E mellett a csillagászatban is jártas volt, a platonikus Apuleius műveit annyira ismerte, hogy egész tanítását teljesen értette,  ezért theologusok, philosophusok, orvosok, költők, szónokok és csillagászok és minden tudomány művelői gyakran megfordultak nála. Némelyek egyenes meghívásra, mások a saját jószántukból keresték fel királyi udvarát.

Az országok elsőbbségét vitató társalgás folyamán mindenki a saját hazáját dicsérte: a spanyolok Spanyolországot, a németek Németországot, a csehek Csehországot, és - hogy röviden végezzek az olaszok Olaszországot tették az első helyre. Ezen állítások megerősítésére a tudósok a történetirók bizonyítékaival hozakodtak elő, a tudatlanok ellenben azt vitatták, hogy a régi történelmi igazságok nem felelnek meg a mi korunk viszonyainak, és felhozták, hogy a mi korunk tudomány és hadi gépek dolgában fölötte áll az ókornak, mert hisz csodálatos hadi fogásokat és gépezeteket talált fel és viszont több elavult fegyvert és gépezetet használaton kivűl helyezett.

Erre Mátyás vidám arczczal így szólott: “Ha a mi korunk az ókor katonaságának csak századrészével is rendelkezhetnék és oly nagy lenne a hadi képzettsége, hogy az ókoréhoz lehetne mérni, akkor a török hatalma bizonyára nem áradt volna szét olyannyira. Csakhogy én nem azt nevezem ókornak, a mi az utolsó öt- vagy hatszáz éven belül esik, hanem a rómaiak koráig térek vissza. Akkor virágzottak igazán a hadi tudományok, a gépezetek és hajító szerszámok, mint ezt Frontinus, Vegetius és mások műveiből napnál világosabban láthatjuk. Mit szóljak azon korok hadvezéreiről és parancsnokairól? Senki sem lehet olyan eszeveszett bolond, bármily kitűnő katonának tartják is különben, hogy magát egy Hannibal, Nagy Sándor király, vagy Marcellus, Scipio és Julius Caesar fölé állítani, vagy csak bármily tekintetben is hozzájuk hasonlítani merészelhetné? Ha azonban az utolsó öt vagy hat századot foglaljuk az ókor fogalma alá, akkor egy véleményt vallok veletek: mert ezen évekből csak egy pár, sőt talán egyetlen egy ember sem hasonlítható a mi korunk hadvezéreihez. Mert a mióta mi felélesztettük azokat a régi jó és tapasztalt időket, sokkal jobban és kitűnőbben értünk a hadászathoz, mint az a műveletlen kor, a mely a hatszázadik éven innen esik”.  

Forrás: Galeotto Marzio könyve Mátyás királyról

Mátyás király..8

Egy bölcs mondás.

A király rendes környezetében egyszer a korszakok különbözőségéről kezdtek beszélni, és a mint a mindennapos és puszta időtöltésre szánt beszélgetéseknél már történni szokott, a társalgás vége messze eltér az elejétől; mert a beszélgetés iránya fordúl s a tréfásból a komolyba, majd a komolyból gyakran a tréfásba csap át, úgy, hogy az első és utolsó mondatok már annyira vannak egymástól, mint a fehér a feketétől. A társalgás így végre is oda lyukadt ki, hogy a régi időkben a hadvezérek dicsőségüknek tartották, ha maguk személyesen is harcoltak. Ennek bizonyítására Titus Liviusnak Brutus consulról és Tarquinius fiáról, Arunsról szóló következő szavait idézték: “Minthogy ezek voltak az ellenséges felek vezérei, Aruns megsarkantyúzza paripáját és hevesen egyenest magának a consulnak vezényli; Brutus észreveszi, hogy rája törnek. Az akkori időkben tisztességnek tartották, hogy ha maguk a vezérek vívtak meg egymással. Örömmel áll tehát a küzdelem elébe, és oly tüzesen mérik össze fegyvereiket, hogy, mivel mindegyik csak azon volt, hogy a másikat megsebezze, a saját védelmével pedig egyik sem törődött, a kölcsönös összecsapásra a pajzson keresztül halálra sebezve, a két lándzsára szúrva, mindketten haldokolva buktak le lovukról.” Lívius e szavaira a király felsóhajtott s így szólt: “Vajha most is az lenne a szokás, hogy a vezérek bajvívása tüntetné ki a fejedelmek nagyságát és bátorságát és mutatná meg némelyek gyávaságát, akik nem harcolnak, hanem kényelemben üldögélnek s mégis a harci erényeket magasztaljak; akkor azután elválnék, hogy a nagy tudományszomj vagy pedig a gyávaság miatt zárkóznak-e cellájukba sokan azok közül, kiket az avatatlan tömeg oly nagyra tart”.  

Forrás: Galeotto Marzio  könyve Mátyás királyról

Mátyás király...7

Egy tréfás mondás.

Egyszer Mátyás király meglátott egy sötét ruhába öltözött, hosszúra eresztett szakállú gyászoló embert, a kiről többszöri tapasztalás útján jól tudta, mennyire kapzsi és fösvény. Ez az ember testvérei halálát gyászolta, a kiknek javai, örökség jogán, már az ő kezén voltak,

különben is már azok életében sok időn keresztül perelte őket a király előtt. A király magához hívatta és úgy tetette magát, mintha nem tudná gyászának okát, és megkérdezte tőle, hogy ugyan miért oly szomorú és elkeseredett? Az könnyezve felelte, hogy testvérei halála miatt.

“Mondd csak, vajjon későn vagy korán ért-e téged ez a szerencsétlenség?” kérdezte a király,

mert testvéreit hosszantartó betegség kínozta. “Későn” felelte rá amaz. “Persze” - mondta a

király, - “tudtam, mert hát úgy szeretted volna, ha amazok már réges régen elpusztultak volna, hanem így elkeserít és mély gyászba borít az, hogy ily sokáig kellett várnod testvéreid birtokainak élvezetére”. Emberünk elpirult és elfojtotta krokodilus-könnyeit.

  Forrás: Galeott Marzio könyve Mátyás királyról

Mátyás király...6

Egy elmés cselekedet.

Egy vitéz katona, kit Mátyás király hadakozásaiban gyakran felhasznált, a mikor meghallotta, hogy háború ütött ki Mátyás király és Frigyes római császár között, mely utóbbinak valamikor régebben esküvel ígérte, hogy háború esetére, bárhol lesz is, visszatér hozzája, - arra kérte a királyt, egyezzék bele, hogy a császárhoz visszamehessen, - ő vissza akar menni. 

Mikor először járt a királynál kérelmével, ez egy kissé keményen bánt vele, s így szólt hozzá: “Nem tisztességes dolog, hogy ha valamely katona háború idején odahagyja azt, a ki őt béke idején eltartotta. Mert ugyan kicsoda költekezik béke idején oly katonákra, a kiknek háborús időkben semmi hasznát sem fogja venni?” A katona erre azt felelte, hogy esküvel erősített ígérete készteti a távozásra, ezt pedig a király engedelmével, semmi körülmények között sem akarja megszegni. Ezen szavak meggyőzték a királyt, a katonát sok szép ajándékkal halmozta el és úgy küldte vissza a császárhoz; és mindenki előtt dicsérte a katona cselekedetét mert az esküt a magánérdeknél, sőt a király barátságánál is többre kell becsülni.

Forrás: Galeotto Marzio könyve Mátyás királyról

Mátyás király...5

Egy bölcs cselekedet.

A magyarokra böjt van szabva Venus napján, a napokat ugyanis régóta a bolygókról nevezik el, mert a nap első órájában az a bolygó az uralkodó, a melyről a napot elnevezik.

Egyházi szokás szerint pedig hatodik ünnepnapnak (sexta feria) nevezik a pénteket, pedig az ünnep után való hatodik napnak kellene nevezni, mert vasárnaptól, az ünnepként megült naptól számítva a hatodik. Ezt a terhes böjtöt pedig azért szabták a magyarokra, mert valamikor régen eltértek a keresztény vallástól. Ezen a napon oly szigorú böjtöt tartanak, mint nagyböjtben, mert nem csak húst, hanem sajtot, tejet és tojást sem esznek. Ámde Magyarország nagy bővében van a legkitűnőbb halaknak: mert a Száván, Dráván és Dunán kivűl is vannak halban gazdag folyói: a nem nagyon széles, de mély vizű Tibiscus, a melyet Tiszának hívnak, amely annyira tele van hallal, hogy a lakósok között közbeszéd tárgya, hogy ennek a folyónak két harmada víz, egy harmada pedig csupa hal. Ezt a köznép mondja ugyan, de az is bizonyos, és többször saját szememmel láttam, hogy ebben a vízben sohasem vetnek hálót hiában: mindig fognak néhány halat, még pedig jó nagyokat. Ezen felül van az országban sok más tó, halastó és folyóvíz, melyek bővében vannak a kitűnő, másutt ismeretlen halaknak is; gyakori ugyanis egy bizonyos fehér húsú, nem nagyon nagy hal, mert három-négy fontnál ritkán nyom többet, - a feje nagy, pikkelye nincsen, farka az angolnáéhoz hasonlít, az íze nagyon kellemes. A magyarok ezt menyhalnak hívják, mi pedig magyar angolnának fogjuk nevezni, mert Magyarországon nincs a mienkhez hasonló angolna, viszont pedig ez a magyar angolna Itáliában sehol sem található, csakis a Larius tóban, ott sem állandóan. Azt beszélik ugyanis, hogy a milanói herczeg, ez a derék ember, Magyarországból vitetett s a Lacus tóba bocsájtotta őket.

Ezt csak azért beszéltem el, hogy valaki azt ne gondolja, hogy Magyarországon annak a napnak örökös keresztűlbőjtölése valami szörnyű nehéz dolog.

Többek közt van az országban egy kitűnő és nagytermetű hal, a melyet az ókorban eleinte turnusnak, később lupusnak, azaz farkashalnak (csuka) neveztek, Varro véleménye szerint erejéről, véleményem szerint azonban azért, mert fogazata és falánksága a farkaséhoz hasonló. Egyébként ezt a halat, neve megtoldásával luciusnak is nevezik, a lycos (λυκοσ) ugyanis görögül lupus-t (farkast) jelent, és az y gyakran uvá változik, például Sullát Syllának is írjuk, - és, hogy a lucus-t “erdő”-re ne értsük, egy betű közbeszúrásával lucius-t mondunk helyette. Ez a hal Magyarországon kemény és fehér húsú és oly nagy, hogy legtöbbször megüti egy ember hosszúságának a mértékét. És jóllehet már egészséges húsáért is legtöbbre becsülik a halak között, mégis a mája a legkitűnőbb része, a csuka-májat ugyanis, melynek görögül “ηπαρ” a neve s a mely itt igen nagy szokott lenni, a királyi ételek közé szokás számítani.

A királyi asztalnál ülve észrevettük, hogy Mátyás király sohasem nyúl az eléje tett csuka-májhoz. Már pedig az a szokás, hogy közös étkezésnél a legkitűnőbb ételeket a magasabb rangúak számára tartják fenn. Minthogy tehát senki sem mert hozzá nyúlni, egy okos és kissé merész férfiú megkérdezte a királytól, miért nem eszik abból a szép és kitünően elkészített csuka-májból, hisz a csuka-májat mindenütt királyi eledelnek tartják. A király így felelt: “Ne higgyétek, hogy ízlésem oly kevéssé finomult, hogy a jót a rossztól meg ne tudnám különböztetni, hanem egy gyermekkoromban tett erős fogadásom következtében nem nyúltam soha előttetek a csuka-májhoz. Egyszer szemtanúja voltam, hogy két ember vendéglőbe ment, a korcsmáros egy nagy csukát tett eléjük, a csuka nagyságához képest elég nagy és szép májjal.

Forrás: Galeotto Marzio könyve Mátyás királyról

Mátyás király...4

Egy tréfás mondás.

Egyszer a király lakomáján a vendégek az ételekről beszéltek; egyik ezt dicsérte, a másik azt ócsárolta, s a tápláló szerek dolgában Avicenna és Hippokrates 12 tekintélyére hivatkoztak.

Mátyás király megemlítette, hogy a magyaroknál közmondásként járja, hogy “nincs rosszabb a sajtnál.” Mikor ezt többen tagadták, mert hisz az ugorka, a kajszibaraczk és több hal tudvalevőleg sokkal rosszabb a sajtnál, a király ezt felelte: “A közmondások mindig igazat mondanak; s nem alap nélkül tartják őket bebizonyított mondásoknak. Ezért van, hogy a bölcselőknél és szónokoknál bizonyító erővel bírnak. Hanem talán ti nem jól fogjátok fel ennek a közmondásnak az értelmét. Mert “nincs rosszabb a sajtnál” azt jelenti, hogy a mikor semmivel sem bírunk, rosszabb ez a nincs, azaz mint mikor csak sajtunk van.” Sokan csodálkoztak ezen a beszéden, mert kétségtelenül ellentétes fogalmak ezek: “birni” és “semmivel”; mert az első, azaz a “birni”, birtokolást, a másik, azaz a “semmi” pedig a birtokolás teljes hiányát jelenti, azonban előkerültek Ovidius következő sorai: “A tehetséget hajdanta többre becsülték az aranynál, most pedig nagy ostobaságnak tartják, ha valaki semmivel sem bir” s ezen sorok példáján azután valamennyien megértették, hogy az a magyar közmondás ügyesen van

mondva.”  

Forrás: Galeotto Marzio könyve Mátyás királyról

Mátyás király...3

Egy találó mondás.

Követek jöttek a lengyel királytól Visegrádra, mert ez a neve Budától egy schoenusnyira fekvő, a Duna partján épült királyi székhelynek, mellette egy ugyanolyan nevezetű várossal; a régibb királyok építették ugyan, de Mátyás teljesen újjáépítette és nagyszerű palotákat emelt benne. Mert hát mindenkinél jobban tudott gyönyörködni a szép épületekben, és az építéshez oly kiváló tehetsége volt, hogy az épületek díszítése és kényelmes berendezése dolgában a legkitűnőbb épitőművészekkel is győzelmes versenyt állhatott volna. Eljöttek, mondom, a követek jól elkészülve, mert jól tudták, hogy Mátyás igen eszes ember és hamar kész a felelettel, és anyanyelvükön oly hosszú beszédet mondtak, hogy jó két óráig eltartott. Bár latinul tudtak, mégis anya nyelvükön beszéltek a jelen lévők nagy számára való tekintetből, mert nem akarták, hogy királyuk utasítását mindenki megértse, Ily nagy embertömegben pedig egyedül Mátyás király bírta a tót nyelvet. A tót és lengyel nyelv pedig lényegében kevésben, kiejtés dolgában azonban meglehetősen eltérnek egymástól. Beszédjük végeztével azután Mátyás király megkérdezte tőlük, mint óhajtják: latinul vagy lengyelül feleljen-e nekik? A követek ezt a király tetszésére bízták. Erre Mátyás király elejéről kezdve rendre mind elismételte, a mit csak mondottak, sőt a mit csak úgy darabosan és művészietlenül mondtak el, rendbe szedte; azután a cáfolásra  tért át, úgy, hogy maguk a követek elbámultak rajta, mert hisz oly dolgokkal hozakodtak elő, a melyekről a király semmit nem is sejthetett. A többek közt, beszédjük elején felhozták a követek, hagy Mátyás rosszul tette, hogy a lengyel püspököket királyuk ellen lázította és pénzzel segítette, - mert nem jó példa egy király részéről, ha az urakat, a népet s alattvalókat egy király ellen lázítja. Mikor már mindent megcáfolt, ezt a szemrehányást Mátyás a végére tartogatta, a követek nem csekély bámulatára, a kik már azt hitték, hogy ezt vagy feledékenységből, vagy szándékosan agyonhallgatja, mert nem tudja megcáfolni. Hanem a király rövid hallgatás után mosolyogva így szólt a követekhez: “Vigyétek hírül királyotoknak ezt is, a miről talán már azt gyanítottátok, hogy feledékenységből fel sem említem. Tanítóimtól is úgy hallottam, s néhányszor olvastam is, hogy a tévedés tisztességes, ha nagy mesterek nyomán követi el az ember: mert senki sem hibáztatja a tanulót, ha mestere után indul; az   ifjabbak engedelmességgel tartoznak az idősebbeknek és ezeket kell példaképül tartaniuk. Én, mint ifjabb, Lengyelország idősebb királyát követtem e dologban mint mesteremet, úgy, hogy mint tanítvány, tanítóm ellen fordítottam vissza a saját fegyvereit. A lengyel király ugyanis országom leghatalmasabb főpapjait nemcsak lázította, hanem nagy sereggel támogatta is ellenem.”10 Ezen szavakra a követek elszégyenlették magukat, mert igaz dolgokat hallottak.  

Ebben a hosszú latin nyelvű beszédben Mátyás király egyetlen egyszer vétett a grammatika

szabályai ellen; azt találta ugyanis mondani: “ordinem quam”, - nőnemben, hanem azonnal

kijavította: “quem, hímnemben akartam mondani.” Mátyás király beszéde folyékony, gon-

dolkodása fordulatos, nyelve csiszolt, emlékezete tartós és gyakorlat útján edzett. Mindezt

azonban nem annyira tanulás, mint az ékesszóló és tanult emberekkel való gyakori érintkezés útján sajátította el, mert csak tizennégy éves volt, mikor királlyá választották.
Forrás: Galetto Marzio könyve Mátyás királyról