Egy bölcs cselekedet.
A magyarokra böjt van szabva Venus
napján, a napokat ugyanis régóta a bolygókról nevezik el, mert a nap első órájában
az a bolygó az uralkodó, a melyről a napot elnevezik.
Egyházi szokás szerint pedig hatodik
ünnepnapnak (sexta feria) nevezik a pénteket, pedig az ünnep után való hatodik napnak
kellene nevezni, mert vasárnaptól, az ünnepként megült naptól számítva a hatodik. Ezt a
terhes böjtöt pedig azért szabták a magyarokra, mert valamikor régen eltértek a keresztény
vallástól. Ezen a napon oly szigorú böjtöt tartanak, mint nagyböjtben, mert nem csak húst,
hanem sajtot, tejet és tojást sem esznek. Ámde Magyarország nagy bővében van a
legkitűnőbb halaknak: mert a Száván, Dráván és Dunán kivűl
is vannak halban gazdag folyói: a nem
nagyon széles, de mély vizű Tibiscus, a melyet Tiszának hívnak, amely annyira tele van
hallal, hogy a lakósok között közbeszéd tárgya, hogy ennek a folyónak két harmada víz, egy
harmada pedig csupa hal. Ezt a köznép mondja ugyan, de az is bizonyos, és többször saját
szememmel láttam, hogy ebben a vízben sohasem vetnek hálót hiában: mindig fognak néhány halat,
még pedig jó nagyokat. Ezen felül van az országban sok más tó, halastó és folyóvíz,
melyek bővében vannak a kitűnő, másutt ismeretlen halaknak is; gyakori ugyanis egy bizonyos fehér
húsú, nem nagyon nagy hal, mert három-négy fontnál ritkán nyom többet, - a feje nagy,
pikkelye nincsen, farka az angolnáéhoz hasonlít, az íze nagyon kellemes. A magyarok ezt
menyhalnak hívják, mi pedig magyar angolnának fogjuk nevezni, mert Magyarországon nincs a
mienkhez hasonló angolna, viszont pedig ez a magyar angolna Itáliában sehol sem
található, csakis a Larius tóban, ott sem állandóan. Azt
beszélik ugyanis, hogy a milanói herczeg, ez a
derék ember, Magyarországból vitetett s a Lacus tóba bocsájtotta őket.
Ezt csak azért beszéltem el, hogy
valaki azt ne gondolja, hogy Magyarországon annak a napnak örökös keresztűlbőjtölése
valami szörnyű nehéz dolog.
Többek közt van az országban egy
kitűnő és nagytermetű hal, a melyet az ókorban eleinte turnusnak, később lupusnak, azaz
farkashalnak (csuka) neveztek, Varro véleménye szerint erejéről, véleményem szerint
azonban azért, mert fogazata és falánksága a farkaséhoz hasonló. Egyébként ezt a halat, neve
megtoldásával luciusnak is nevezik, a lycos (λυκοσ) ugyanis görögül lupus-t (farkast) jelent, és
az y gyakran uvá változik, például Sullát Syllának is írjuk, - és, hogy a lucus-t “erdő”-re ne
értsük, egy betű közbeszúrásával lucius-t mondunk helyette. Ez a hal Magyarországon kemény és
fehér húsú és oly nagy, hogy legtöbbször megüti egy ember hosszúságának a mértékét.
És jóllehet már egészséges húsáért is legtöbbre becsülik a halak között, mégis a mája a
legkitűnőbb része, a csuka-májat ugyanis, melynek görögül “ηπαρ” a neve s a mely itt igen
nagy szokott lenni, a királyi ételek közé szokás számítani.
A királyi asztalnál ülve
észrevettük, hogy Mátyás király sohasem nyúl az eléje tett
csuka-májhoz. Már pedig az a szokás, hogy
közös étkezésnél a legkitűnőbb ételeket a magasabb rangúak számára tartják fenn.
Minthogy tehát senki sem mert hozzá nyúlni, egy okos és kissé merész férfiú megkérdezte a
királytól, miért nem eszik abból a szép és kitünően
elkészített csuka-májból, hisz a csuka-májat
mindenütt királyi eledelnek tartják. A király így felelt: “Ne higgyétek, hogy ízlésem oly kevéssé
finomult, hogy a jót a rossztól meg ne tudnám különböztetni, hanem egy
gyermekkoromban tett erős fogadásom következtében nem nyúltam soha előttetek a csuka-májhoz.
Egyszer szemtanúja voltam, hogy két ember vendéglőbe ment, a korcsmáros egy nagy csukát tett
eléjük, a csuka nagyságához képest elég nagy és szép májjal.
Forrás: Galeotto Marzio könyve Mátyás királyról
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése