Maria Konopnicka: Árva Marika és a Manók (Lengyel mese)
1961
Fordította Sebők Éva
Képek: net
Azt gondoltuk, hogy néhány szó mellé magyarázatot kapcsolunk.
VII. rész.
Itt Locsogi-Fecsegi egy kis szünetet tartott, komótosan pöfékelt, a gyerekek meg, bár most nem is beszélt, tovább is csak őrá bámultak.
Egy idő után így folytatta:
- Nem is tudom, mennyi ideig tartott ez így, ezt krónikáink nem írják meg. Azt tudom csak, hogy aztán változni kezdtek az idők. A lehita nemzettség jó urai lassan kihaltak, az újak pedig folyton civakodtak s egyszerre vagy tizenkettő is uralkodott közülük. Egyszer aztán megelégelte a nép a sok perpatvart, elkergette a viszálykodókat és megint egy urat választott magának.
Le is csillapodott kicsit az ország, de alighogy felsütött felette a nap - megint vihar jött.
Mint mikor sáskaraj csap a búzavetésre, hogy egy szálig elpusztítsa, úgy támadott a lengyel mezőkre a német, fejedelmük meg erőnek erejével el akarta venni a mi nagyasszonyunkat, hogy maga uralkodhassék rajtunk. Úgy mondom: miénket, mert bár mi csak Házitörpék voltunk, de azokban az áldott régi időkben még egység uralkodott s úgy a néppel tartottunk, akár a testvérek.
De a mi nagyasszonyunknak nem kellett a német.
- Ezt én is tudom! - kiáltott közbe cérnahangján Balcer Kati. - Ez volt Vanda!
- Én is tudom! - kiabálta még vékonyabb hangon Kovalcsik Zoska.
Egyikük meg mindjárt dúdolni is kezdte:
Itt, e földben nyugszik Vanda,
Ki nem akart német férjet...
Locsogi-Fecsegi mosolyogva bólogatott:
- Nem akart bizony!... tudom, tudom!... Ott áll beírva könyveinkben ez az egész ének. Hiszen mi tanítjuk rá emberemlékezet óta a falu gyerekeit. De még mennyire!... Csak magam vagy száz gyereket megtanítottam rá. Ti kitől tanultátok?
- Nem tudjuk.
- No akkor biztosan tőlem! Másodszorra úgy tűnik, mintha a levegőben beszélne, vagy énekelne valamit.
- Ez igaz! - helyeseltek a fiúk komolyan.
- Na látjátok? a Manók beszélnek és énekelnek ilyenkor. Csakhogy mivel olyan icipicik, nem látja meg őket senki, ha a gabonaszárak közé, mezei füvek közé, a cserjés levélkéi közé, vagy akár a réti kövek mögé bújnak.
Hát igen!... Nem akart hozzámenni a némethez, ki is tört a háború. Mindjárt gyülekezni kezdtek a hollók, varjak, üvölteni a farkasok, fekete fellegek fedték be az eget.
Majdnem éhenhaltunk, mert ami csak volt, kenyér, sajt, minden a vitézeknek ment, akik a némettel hadakoztak. Ínség dúlta az egész országot, ínséget szenvedtek a törpék is vele együtt. Míg aztán egyszer nagyasszonyunknak összeszorult a szíve, hogy ilyen nagy vérontás folyik érette, és belevetette magát a Visztulába, tüstént el is merült. A németek kitakarodtak, hozzánk meg újra beköszöntött a békesség.
Hanem a világ a háborúban úgy megromlott, hogy már semmi szép, semmi jó nem volt benne. Testvér a testvérnek árulója lett, erős a gyengét bántalmazta, az árvák parcellájából magáéhoz szántott a kapzsi. S mivel ott, hol lábbal tiporják a jogot, és árvák könnye omlik, boldogság nem lehet, rossz urak vették át az ország feletti uralmat. Popiel volt a nevük.
- Jaj istenem! - sikkantott fel Kati. - Popiel?
- Mit visítsz! - förmedt rá Safarcsik Sztasek. - Mi van ebben olyan különös? Ebből a nemzetségből faltak fel egyet az egerek.
- Hát persze! - tette hozzá komolyan Szrokács Józsi.
Locsogi pedig, pipájából füstkerikákat eregetve így beszélt tovább:
- Mondanak ezekről az egerekről sok mindenfélét, de hát régi idők voltak ezek, ki tudhatná ma már, hogy is volt igazándiban? De a mi könyveinkben az áll, hogy nem egerek voltak ezek, hanem az egérbőrbe öltözött Házitörpék népe - ebbe bújtak nagy hidegben -, s mivel ez a Popiel gonosz egy uralkodó volt, kiugráltak az egérlyukakból, tömegesen rávetették magukat s úgy eldöngették, hogy belehalt.
Ezt mondják a mi krónikáink. Igaz, vagy sem - ki a megmondhatója?
Az viszont igaz, hogy ükükapám maga mesélte nekem, hogy mielőtt még vénségére megvakult volna, látta egyszer azt a feneketlen tavat, közepén meg a komor tornyot, melyben állítólag megtörtént az eset s melynek neve mindmáig Egértorony! A tavat meg Goplónak hívják.
Hát igen, bizony...
Itt kialudt Locsogi pipája és a manó szikrát kezdett keresgélni a hamuban. Amikor talált egyet, megszítta párszor a csibukját, füstgomolyagot eresztett és így folytatta:
- Mert ezekkel az ódon könyveinkkel úgy van, hogy hol hiányzik néhány lap, hol olyan sárgult és fakó, hogy egy bötüt sem lehet elolvasni, hol nagy fekete hasadás van keresztbe vagy hosszába, így nem is tudhatni mindent, amit valaki századokkal ennek előtte beleírogatott.
De hogy jó, vagy rossz idők járták, az rögtön kiviláglik. Ha jó idők járták, még a legvénebb lapokról is olyan fényesség árad, mintha most kelt volna fel a nap, ha meg rossz idők, olyan homály terjeng rajtuk, mint sötét éccaka, midőn se csillag, se hold nem világlik le a földre...
Ilyenek a Manók históriás könyvei!
VI. rész.
Locsogi úgy jól lakott, mint a duda. Ismét letelepedett, a fiúk rőzsével, száraz gallyakkal felélesztették a tüzet, vidáman pattogtak a szikrák, a Manó pedig mesélni kezdett:
- Hajdanában nem Manónak híttak bennünket, de - Házitörpéknek meg villőknek. nem is a föld alatt, sziklák és agg fagyökerek alatt laktunk mint manapság hanem a falvakban, benn a kunyhókban, az emberekkel együtt. Hej, nagyon rég volt ez, még annál is régebben! Az országban Leh király uralkodott akkortájt, az, aki Gnyeznó, vagyis Fészek városát alapította a fehér madarak fészekrakó helyén. Azt gondolta ugyanis magában: "Nyílván jó és csendes ez a föld, ha a madarak ilyen biztonságban élnek."
Úgy is volt.
Ezekről a madarakról azt beszélik, hogy sasok voltak, de a mi régi könyveinkben az áll, hogy gólyák, melyek nagy számban fészkeltek a füves pusztán akkortájt. így volt vagy úgy volt, de az tény, hogy ettől kezdve ezt a vidéket Leh királyról Lehisztánnak kezdték hívni, a rajta lakó népet pedig Lehitáknak, bár a szomszédok polákoknak, vagyishogy mezei népnek is nevezték őket, hiszen szántóvetők voltak, az ekeszarvát fogták. volt olyan is, aki lengyelnek hívta őket.
Mindez a mi régi históriás könyveinkben meg vagyon írva, pecséttel megerősítve.
- Hát erdő akkor még nem volt? - kérdezte hirtelen Józsi vékony hangja. - Se folyó, se semmi?
- Már hogy ne lett volna! - válaszolt a Manó. - Volt erdő is, csak nem olyan, mint a mai, hanem rémséges és végtelen vadon. Fenyegető és hatalmas vadállat lakta, ha elbődűlt, a gyengébb fák törzse is kettérepedt. De mi, Manók csak a medvékről tudunk. Ükükapám ükapja mesélte nekem, hogy egyszer egy medve a hársfa odvából méhekkel meg mézzel együtt őt is kikaparta, el is vitte magával, megtette inasának és fél télen át mesét mondatott vele, maga meg a talpát nyalogatta és szunyókált a barlangban. Csak mikor a kemény fagy beállt és a mackó mélyen elaludt, akkor iramodott neki ükükapám ükapja s a rengeteget elhagyva hét évig vándorolt, mígnem övéihez visszaérkezett.
Nevették a gyerekek ezt a kalandot, Locsogi pedig tovább szőtte elbeszélését:
- Hej, haj... Azok voltak ám a szép idők!... Rétek, vizek mentében hársfaligetek susogtak, azokban lakott a vénöreg varázsló, Svjatovid, aki három világtáj felé nézett az s oltalma alatt állt az egész környék.
De ami a tanyákat, jószágot, majorokat illeti, azok felett a villők őrködtek, akiket kicsinységük miatt neveztek el házitörpéknek.
"Kunyhód bármily kopott, görbe, lakik benne Házitörpe" - mondogatta akkoriban a nép. Mi is jól és vidáman éltünk, mert gazdáinknak mindennemű munkában segítségére voltunk: zabot adtunk a lovaknak, de csak a puszta arany magokat, kifújtuk elébb közüle a pelyvát; szecskát vágtunk, almot készítettünk, felkergettük a tyúkokat az üllőre, nehogy a csalánba potyogtassák tojásaikat, vajat köpültünk, kinyomtuk a túró savóját, gyerekeket ringattunk, fonalat gombolyítottunk, fújtuk a tüzet, hogy hamarabb megfőjön a kása. Ami munka csak akadt a tanyán meg ajószág körül, mindent szívesen csináltunk. Igaz, nem ingyenbe! Ha nem a gazda, hát a gazdasszony, de biztos nem feledkezett meg rólunk. A tisztaszoba padja peremén mindig volt egy morzsányi kenyér, tehéntúró, a köcsögben egy kis méz, vagy akár tej. Volt miből élnünk. Ha meg a gazdaasszony gyomlálni indult a kertbe, vagy sarlózni a rétre, mindig visszatekintett a küszöbről, kivett a fadézsából egy marék kölest s a szobába szétszórva ezt mondta:
Törpék, kis barátok!
Jól istápoljátok
Házam, kérlek kérve...
Kölest kaptok érte!
A azzal nyugodtan ment a dolgára. mi pedig huss, ki a kemencezúgból, huss ki a pad alól, huss ki a tulipános láda alól! Sürögni, forogni kezdtünk a szobában, nosza hamar gyerekeknek mesét mondani, a gazda lovát lecsutakolni, kislányoknak babát faragni, varkocsot fonni. Nosza hamar megtörölgetni az ablakhártyát, hadd jöjjön be az arany napsugár! El is öntötte a kunyhó minden zugát, csak úgy illatozott!
Szó ami szó, munka az volt elég, de még több emberi hála. Nem volt olyan eljegyzés, se legényavatás, hogy minket arra meg ne hívtak volna:
Törpék derék népe!
Gyertek vendégségbe,
Ugrós tyúk-ebédre,
Bölénypecsenyére
Nem elegyedtünk soha a vendégek közé, mert a mi népünk aprócska ugyan, de annál fifikusabb. De ahogy aztán, egyik a másik után, pengetni kezdtük citeránkat az ablak vagy a küszöb alatt, az emberek nem győztek betelni a muzsikánkkal, olyan vidámság, olyan öröm, olyan szívbeli ének áradt belőle.
Haj, haj! Hol vannak már azok az idők? Hova tűntek!?
V. rész
A sövény túloldala felől édes borókaillat csapott orrába s tudnivaló, hogy a Manóknak ez a kedvenc illatuk. Locsogi a nagy orrával beszippantotta egyszer, kétszer, majd a bozótot félrehajlítva fürkészni kezdte, merről is jön a füst. Meg is pillantotta az erdő mellett kígyózó kékes füstszalagot, mikor pedig pápaszemét jól megtörölte, meglátta a tábortüzet is a mező közepén, a körülötte üldögélő kis bojtárokkal.
A derék Manó nagyon szerette a gyerekeket; átvágott hát az ugaron s a barázdák közt mulatságosan ugrándozva, egyenesen a pásztortűzből szálló füst felé tartott.
A kis pásztorok ámuldozva vették észre az apró emberkét, derékban szorosra kötött, csuklyás úti köpenyében, ki hóna alatt nagy könyvet szorongatott, övéről kalamáris függött, vállán pedig hatalmas lúdtollat cipelt.
Szrokács Józsi mindjárt oldalba is bökte Safarcsik Staseket és a parányi emberkére mutatva, ezt suttogta:
- Nini, Manó!
Locsogi-Fecsegi közben már közelebb ért, és barátságosan bólogatva rámosolygott a gyerekekre.
A gyerekeknek még a szájuk is tátva maradt, ahogy bámulták. Nem félelmükben, dehogy is, csak meglepetésükben. Nem féltek, hisz jól tudták mindnyájan, hogy a Manók senkit sem bántanak, szegény árváknak meg éppenséggel segítségére vannak. Safarcsik Staseknek eszébe is jutott mindjárt, hogy tavalyelőtti tavaszon, mikor a borjak megszöktek tőle, éppen ilyen emberke segített őket felhajkurászni és visszaterelni a legelőre. Még meg is simogatta őt, sapkáját is telirakta szamócával s így szól:
- Nesze, kis árva! Egyet se félj!
Locsogi eközben már oda is ért a tűzhöz és foga közül pipáját kivéve, így köszöntött rájuk:
- Üdvözöllek benneteket, gyerekek!
A kis pásztorok pedig komolyan ráfelelték:
- Üdvözlünk mi is, kis Manó!
Csak a kislányok kuporodtak össze s kendőiket úgy a fejükbe húzva, hogy orruk hegye is alig látszott ki, a jövevényre meresztették égszínék szemüket.
Locsogi-Fecsegi mosolyogva pillantott rájuk és megkérdezte:
- Megmelegedhetnék a tüzetek mellett? Mert igen hideg van!
- Hát persze! - vágta rá erélyesen Ksemenyec Jaskó.
- Nem vagyunk mi olyan irigyek! - tette hozzá Safarcsik.
- Tessék csak letelepedni! - szólt Szrokács Józsi, s fakó kabátkája szárnyát összébbvonva helyet csinált a tűznél.
- Ha megsült a krumpli, jól is lakhatik vele, - toldotta meg Kubus, vendégszeretően.
- De az ám! - helyeseltek a többiek. - Nemsokára meg is sül, érezni már a szagát.
Leült hát közibük Locsogi-Fecsegi, nyájasan nézegette a kipirult arcocskákat és elérzékenyedve szólt:
Ó kedves jó gyermekeim! Mivel szolgálom meg!
Alig mondta ki, Kovalcsik Zoska, szemét szégyenlősen eltakarva, már rá is vágta:
- Mesét mond majd nekünk...
- Ugyan már, mesét!... - szólt erre Safarcsik Stasek komoly képpel. - Mesénél mindig jobb az igazság.
- Úgy ám, persz, hogy jobb! - bólogatott Locsogi. - Az igazság mindig mindennél jobb.
- No, ha úgy van - derült fel Szrokács Józsi - tessék nekünk elmondani, hogy kerültek erre a világra a Manók?
- Hogy hogy kerültek ide? - ismételte Locsogi s már nekikészülődött az elbeszélésnek, mikor a krumplik nagy pukkadozás közepette repedezni kezdtek, a gyerekek meg pálcikákkal kipiszkálták őket a parázs és hamu közül.
A tudós férfiút szörnyen megrémítette ez a hirtelen támadt zaj, oldalt ugrott és egy kő mögé bújt. Csak e biztonságos erődből merte figyelni, amint a gyerekek valami, előtte ismeretlen, kerek és füstölgő gömböket kezdenek eszegetni. Kinyitotta könyvét, a kőnek támasztotta és reszkető kézzel ezt írta bele:
"Ez ország népe olyan harcias és bátor, hogy még az apró gyerekek is forró hamuban sütögetnek ágyúgolyókat, melyek aztán a parázs közt mennydörgéshez hasonló pukkanásokkal megrepednek. Ekkor, a már pólyáskorukban is haláltmegvető fiúk, de még a gyenge leánykák is, kikaparják a még egyre dörgő kartácslövedékeket és azon füstölgő állapotukban szájukba teszik. Saját, tulajdon szememmel látván mindezeket, annyira nem győztem csodálni ezt a lovagi virtust, hogy az utódok részére örök emlékezetül feljegyzem. Kelt az ugaros mezőben, kora esteli időben."
Ekkor következett az aláírás és még az előbbinél is kanyargósabb kacskaringó.
Eközben a mezőn olyan étvégygerjesztő sültkrumpli-illat kezdett terjengeni, hogy a tudós férfi egyszerre üresnek érezte a hasát és gyomra nagyot kordult.
Látta, hogy a pukkanó kartácsok a pásztorgyerekekeben semmi kárt sem tesznek, sőt a gyerekek még haskójukat is simogatják a finom eledelhez, óvatosan előjött a kő mögül és a tűzhöz settenkedett. Kovalcsik Zoska rögtön le is tört egy makulányi krumplit, egy levélkére téve átnyújtotta és biztatni kezdte, hogy lásson hozzá.
bizony félt egy kicsit Locsogi, mikor a krumplimorzsát szájába tette, de amint megízlelte, már nyújtott is a kezét, hogy még, még. A kislányok széttördelték a legszebben sülteket és szépen megtisztítva adogatták neki. Eközben úgy összebarátkoztak, hogy az utolsó darabkát Balcer Kati maga tette a szájába, amitől mindnyájan, de legfőképpen a Kati, visongani kezdtek nagy örömükben.
IV. rész.
Itt Locsogi-Fecsegi egy kis szünetet tartott, komótosan pöfékelt, a gyerekek meg, bár most nem is beszélt, tovább is csak őrá bámultak.
Egy idő után így folytatta:
- Nem is tudom, mennyi ideig tartott ez így, ezt krónikáink nem írják meg. Azt tudom csak, hogy aztán változni kezdtek az idők. A lehita nemzettség jó urai lassan kihaltak, az újak pedig folyton civakodtak s egyszerre vagy tizenkettő is uralkodott közülük. Egyszer aztán megelégelte a nép a sok perpatvart, elkergette a viszálykodókat és megint egy urat választott magának.
Le is csillapodott kicsit az ország, de alighogy felsütött felette a nap - megint vihar jött.
Mint mikor sáskaraj csap a búzavetésre, hogy egy szálig elpusztítsa, úgy támadott a lengyel mezőkre a német, fejedelmük meg erőnek erejével el akarta venni a mi nagyasszonyunkat, hogy maga uralkodhassék rajtunk. Úgy mondom: miénket, mert bár mi csak Házitörpék voltunk, de azokban az áldott régi időkben még egység uralkodott s úgy a néppel tartottunk, akár a testvérek.
De a mi nagyasszonyunknak nem kellett a német.
- Ezt én is tudom! - kiáltott közbe cérnahangján Balcer Kati. - Ez volt Vanda!
- Én is tudom! - kiabálta még vékonyabb hangon Kovalcsik Zoska.
Egyikük meg mindjárt dúdolni is kezdte:
Itt, e földben nyugszik Vanda,
Ki nem akart német férjet...
Locsogi-Fecsegi mosolyogva bólogatott:
- Nem akart bizony!... tudom, tudom!... Ott áll beírva könyveinkben ez az egész ének. Hiszen mi tanítjuk rá emberemlékezet óta a falu gyerekeit. De még mennyire!... Csak magam vagy száz gyereket megtanítottam rá. Ti kitől tanultátok?
- Nem tudjuk.
- No akkor biztosan tőlem! Másodszorra úgy tűnik, mintha a levegőben beszélne, vagy énekelne valamit.
- Ez igaz! - helyeseltek a fiúk komolyan.
- Na látjátok? a Manók beszélnek és énekelnek ilyenkor. Csakhogy mivel olyan icipicik, nem látja meg őket senki, ha a gabonaszárak közé, mezei füvek közé, a cserjés levélkéi közé, vagy akár a réti kövek mögé bújnak.
Hát igen!... Nem akart hozzámenni a némethez, ki is tört a háború. Mindjárt gyülekezni kezdtek a hollók, varjak, üvölteni a farkasok, fekete fellegek fedték be az eget.
Majdnem éhenhaltunk, mert ami csak volt, kenyér, sajt, minden a vitézeknek ment, akik a némettel hadakoztak. Ínség dúlta az egész országot, ínséget szenvedtek a törpék is vele együtt. Míg aztán egyszer nagyasszonyunknak összeszorult a szíve, hogy ilyen nagy vérontás folyik érette, és belevetette magát a Visztulába, tüstént el is merült. A németek kitakarodtak, hozzánk meg újra beköszöntött a békesség.
Hanem a világ a háborúban úgy megromlott, hogy már semmi szép, semmi jó nem volt benne. Testvér a testvérnek árulója lett, erős a gyengét bántalmazta, az árvák parcellájából magáéhoz szántott a kapzsi. S mivel ott, hol lábbal tiporják a jogot, és árvák könnye omlik, boldogság nem lehet, rossz urak vették át az ország feletti uralmat. Popiel volt a nevük.
- Jaj istenem! - sikkantott fel Kati. - Popiel?- Mit visítsz! - förmedt rá Safarcsik Sztasek. - Mi van ebben olyan különös? Ebből a nemzetségből faltak fel egyet az egerek.
- Hát persze! - tette hozzá komolyan Szrokács Józsi.
Locsogi pedig, pipájából füstkerikákat eregetve így beszélt tovább:
- Mondanak ezekről az egerekről sok mindenfélét, de hát régi idők voltak ezek, ki tudhatná ma már, hogy is volt igazándiban? De a mi könyveinkben az áll, hogy nem egerek voltak ezek, hanem az egérbőrbe öltözött Házitörpék népe - ebbe bújtak nagy hidegben -, s mivel ez a Popiel gonosz egy uralkodó volt, kiugráltak az egérlyukakból, tömegesen rávetették magukat s úgy eldöngették, hogy belehalt.
Ezt mondják a mi krónikáink. Igaz, vagy sem - ki a megmondhatója?
Az viszont igaz, hogy ükükapám maga mesélte nekem, hogy mielőtt még vénségére megvakult volna, látta egyszer azt a feneketlen tavat, közepén meg a komor tornyot, melyben állítólag megtörtént az eset s melynek neve mindmáig Egértorony! A tavat meg Goplónak hívják.
Hát igen, bizony...
Itt kialudt Locsogi pipája és a manó szikrát kezdett keresgélni a hamuban. Amikor talált egyet, megszítta párszor a csibukját, füstgomolyagot eresztett és így folytatta:
- Mert ezekkel az ódon könyveinkkel úgy van, hogy hol hiányzik néhány lap, hol olyan sárgult és fakó, hogy egy bötüt sem lehet elolvasni, hol nagy fekete hasadás van keresztbe vagy hosszába, így nem is tudhatni mindent, amit valaki századokkal ennek előtte beleírogatott.
De hogy jó, vagy rossz idők járták, az rögtön kiviláglik. Ha jó idők járták, még a legvénebb lapokról is olyan fényesség árad, mintha most kelt volna fel a nap, ha meg rossz idők, olyan homály terjeng rajtuk, mint sötét éccaka, midőn se csillag, se hold nem világlik le a földre...
Ilyenek a Manók históriás könyvei!
VI. rész.
Locsogi úgy jól lakott, mint a duda. Ismét letelepedett, a fiúk rőzsével, száraz gallyakkal felélesztették a tüzet, vidáman pattogtak a szikrák, a Manó pedig mesélni kezdett:
- Hajdanában nem Manónak híttak bennünket, de - Házitörpéknek meg villőknek. nem is a föld alatt, sziklák és agg fagyökerek alatt laktunk mint manapság hanem a falvakban, benn a kunyhókban, az emberekkel együtt. Hej, nagyon rég volt ez, még annál is régebben! Az országban Leh király uralkodott akkortájt, az, aki Gnyeznó, vagyis Fészek városát alapította a fehér madarak fészekrakó helyén. Azt gondolta ugyanis magában: "Nyílván jó és csendes ez a föld, ha a madarak ilyen biztonságban élnek."
Úgy is volt.
Ezekről a madarakról azt beszélik, hogy sasok voltak, de a mi régi könyveinkben az áll, hogy gólyák, melyek nagy számban fészkeltek a füves pusztán akkortájt. így volt vagy úgy volt, de az tény, hogy ettől kezdve ezt a vidéket Leh királyról Lehisztánnak kezdték hívni, a rajta lakó népet pedig Lehitáknak, bár a szomszédok polákoknak, vagyishogy mezei népnek is nevezték őket, hiszen szántóvetők voltak, az ekeszarvát fogták. volt olyan is, aki lengyelnek hívta őket.
Mindez a mi régi históriás könyveinkben meg vagyon írva, pecséttel megerősítve.
- Hát erdő akkor még nem volt? - kérdezte hirtelen Józsi vékony hangja. - Se folyó, se semmi?
- Már hogy ne lett volna! - válaszolt a Manó. - Volt erdő is, csak nem olyan, mint a mai, hanem rémséges és végtelen vadon. Fenyegető és hatalmas vadállat lakta, ha elbődűlt, a gyengébb fák törzse is kettérepedt. De mi, Manók csak a medvékről tudunk. Ükükapám ükapja mesélte nekem, hogy egyszer egy medve a hársfa odvából méhekkel meg mézzel együtt őt is kikaparta, el is vitte magával, megtette inasának és fél télen át mesét mondatott vele, maga meg a talpát nyalogatta és szunyókált a barlangban. Csak mikor a kemény fagy beállt és a mackó mélyen elaludt, akkor iramodott neki ükükapám ükapja s a rengeteget elhagyva hét évig vándorolt, mígnem övéihez visszaérkezett.
Nevették a gyerekek ezt a kalandot, Locsogi pedig tovább szőtte elbeszélését:
- Hej, haj... Azok voltak ám a szép idők!... Rétek, vizek mentében hársfaligetek susogtak, azokban lakott a vénöreg varázsló, Svjatovid, aki három világtáj felé nézett az s oltalma alatt állt az egész környék.
De ami a tanyákat, jószágot, majorokat illeti, azok felett a villők őrködtek, akiket kicsinységük miatt neveztek el házitörpéknek.
"Kunyhód bármily kopott, görbe, lakik benne Házitörpe" - mondogatta akkoriban a nép. Mi is jól és vidáman éltünk, mert gazdáinknak mindennemű munkában segítségére voltunk: zabot adtunk a lovaknak, de csak a puszta arany magokat, kifújtuk elébb közüle a pelyvát; szecskát vágtunk, almot készítettünk, felkergettük a tyúkokat az üllőre, nehogy a csalánba potyogtassák tojásaikat, vajat köpültünk, kinyomtuk a túró savóját, gyerekeket ringattunk, fonalat gombolyítottunk, fújtuk a tüzet, hogy hamarabb megfőjön a kása. Ami munka csak akadt a tanyán meg ajószág körül, mindent szívesen csináltunk. Igaz, nem ingyenbe! Ha nem a gazda, hát a gazdasszony, de biztos nem feledkezett meg rólunk. A tisztaszoba padja peremén mindig volt egy morzsányi kenyér, tehéntúró, a köcsögben egy kis méz, vagy akár tej. Volt miből élnünk. Ha meg a gazdaasszony gyomlálni indult a kertbe, vagy sarlózni a rétre, mindig visszatekintett a küszöbről, kivett a fadézsából egy marék kölest s a szobába szétszórva ezt mondta:Törpék, kis barátok!
Jól istápoljátok
Házam, kérlek kérve...
Kölest kaptok érte!
A azzal nyugodtan ment a dolgára. mi pedig huss, ki a kemencezúgból, huss ki a pad alól, huss ki a tulipános láda alól! Sürögni, forogni kezdtünk a szobában, nosza hamar gyerekeknek mesét mondani, a gazda lovát lecsutakolni, kislányoknak babát faragni, varkocsot fonni. Nosza hamar megtörölgetni az ablakhártyát, hadd jöjjön be az arany napsugár! El is öntötte a kunyhó minden zugát, csak úgy illatozott!
Szó ami szó, munka az volt elég, de még több emberi hála. Nem volt olyan eljegyzés, se legényavatás, hogy minket arra meg ne hívtak volna:
Törpék derék népe!
Gyertek vendégségbe,
Ugrós tyúk-ebédre,
Bölénypecsenyére
Nem elegyedtünk soha a vendégek közé, mert a mi népünk aprócska ugyan, de annál fifikusabb. De ahogy aztán, egyik a másik után, pengetni kezdtük citeránkat az ablak vagy a küszöb alatt, az emberek nem győztek betelni a muzsikánkkal, olyan vidámság, olyan öröm, olyan szívbeli ének áradt belőle.
Haj, haj! Hol vannak már azok az idők? Hova tűntek!?
V. rész
A sövény túloldala felől édes borókaillat csapott orrába s tudnivaló, hogy a Manóknak ez a kedvenc illatuk. Locsogi a nagy orrával beszippantotta egyszer, kétszer, majd a bozótot félrehajlítva fürkészni kezdte, merről is jön a füst. Meg is pillantotta az erdő mellett kígyózó kékes füstszalagot, mikor pedig pápaszemét jól megtörölte, meglátta a tábortüzet is a mező közepén, a körülötte üldögélő kis bojtárokkal.
A derék Manó nagyon szerette a gyerekeket; átvágott hát az ugaron s a barázdák közt mulatságosan ugrándozva, egyenesen a pásztortűzből szálló füst felé tartott.
A kis pásztorok ámuldozva vették észre az apró emberkét, derékban szorosra kötött, csuklyás úti köpenyében, ki hóna alatt nagy könyvet szorongatott, övéről kalamáris függött, vállán pedig hatalmas lúdtollat cipelt.
Szrokács Józsi mindjárt oldalba is bökte Safarcsik Staseket és a parányi emberkére mutatva, ezt suttogta:
- Nini, Manó!
Locsogi-Fecsegi közben már közelebb ért, és barátságosan bólogatva rámosolygott a gyerekekre.
A gyerekeknek még a szájuk is tátva maradt, ahogy bámulták. Nem félelmükben, dehogy is, csak meglepetésükben. Nem féltek, hisz jól tudták mindnyájan, hogy a Manók senkit sem bántanak, szegény árváknak meg éppenséggel segítségére vannak. Safarcsik Staseknek eszébe is jutott mindjárt, hogy tavalyelőtti tavaszon, mikor a borjak megszöktek tőle, éppen ilyen emberke segített őket felhajkurászni és visszaterelni a legelőre. Még meg is simogatta őt, sapkáját is telirakta szamócával s így szól:
- Nesze, kis árva! Egyet se félj!
Locsogi eközben már oda is ért a tűzhöz és foga közül pipáját kivéve, így köszöntött rájuk:
- Üdvözöllek benneteket, gyerekek!
A kis pásztorok pedig komolyan ráfelelték:
- Üdvözlünk mi is, kis Manó!
Csak a kislányok kuporodtak össze s kendőiket úgy a fejükbe húzva, hogy orruk hegye is alig látszott ki, a jövevényre meresztették égszínék szemüket.
Locsogi-Fecsegi mosolyogva pillantott rájuk és megkérdezte:
- Megmelegedhetnék a tüzetek mellett? Mert igen hideg van!
- Hát persze! - vágta rá erélyesen Ksemenyec Jaskó.
- Nem vagyunk mi olyan irigyek! - tette hozzá Safarcsik.
- Tessék csak letelepedni! - szólt Szrokács Józsi, s fakó kabátkája szárnyát összébbvonva helyet csinált a tűznél.
- Ha megsült a krumpli, jól is lakhatik vele, - toldotta meg Kubus, vendégszeretően.
- De az ám! - helyeseltek a többiek. - Nemsokára meg is sül, érezni már a szagát.
Leült hát közibük Locsogi-Fecsegi, nyájasan nézegette a kipirult arcocskákat és elérzékenyedve szólt:
Ó kedves jó gyermekeim! Mivel szolgálom meg!
Alig mondta ki, Kovalcsik Zoska, szemét szégyenlősen eltakarva, már rá is vágta:
- Mesét mond majd nekünk...
- Ugyan már, mesét!... - szólt erre Safarcsik Stasek komoly képpel. - Mesénél mindig jobb az igazság.
- Úgy ám, persz, hogy jobb! - bólogatott Locsogi. - Az igazság mindig mindennél jobb.
- No, ha úgy van - derült fel Szrokács Józsi - tessék nekünk elmondani, hogy kerültek erre a világra a Manók?
- Hogy hogy kerültek ide? - ismételte Locsogi s már nekikészülődött az elbeszélésnek, mikor a krumplik nagy pukkadozás közepette repedezni kezdtek, a gyerekek meg pálcikákkal kipiszkálták őket a parázs és hamu közül.
A tudós férfiút szörnyen megrémítette ez a hirtelen támadt zaj, oldalt ugrott és egy kő mögé bújt. Csak e biztonságos erődből merte figyelni, amint a gyerekek valami, előtte ismeretlen, kerek és füstölgő gömböket kezdenek eszegetni. Kinyitotta könyvét, a kőnek támasztotta és reszkető kézzel ezt írta bele:
"Ez ország népe olyan harcias és bátor, hogy még az apró gyerekek is forró hamuban sütögetnek ágyúgolyókat, melyek aztán a parázs közt mennydörgéshez hasonló pukkanásokkal megrepednek. Ekkor, a már pólyáskorukban is haláltmegvető fiúk, de még a gyenge leánykák is, kikaparják a még egyre dörgő kartácslövedékeket és azon füstölgő állapotukban szájukba teszik. Saját, tulajdon szememmel látván mindezeket, annyira nem győztem csodálni ezt a lovagi virtust, hogy az utódok részére örök emlékezetül feljegyzem. Kelt az ugaros mezőben, kora esteli időben."
Ekkor következett az aláírás és még az előbbinél is kanyargósabb kacskaringó.
Eközben a mezőn olyan étvégygerjesztő sültkrumpli-illat kezdett terjengeni, hogy a tudós férfi egyszerre üresnek érezte a hasát és gyomra nagyot kordult.
Látta, hogy a pukkanó kartácsok a pásztorgyerekekeben semmi kárt sem tesznek, sőt a gyerekek még haskójukat is simogatják a finom eledelhez, óvatosan előjött a kő mögül és a tűzhöz settenkedett. Kovalcsik Zoska rögtön le is tört egy makulányi krumplit, egy levélkére téve átnyújtotta és biztatni kezdte, hogy lásson hozzá.bizony félt egy kicsit Locsogi, mikor a krumplimorzsát szájába tette, de amint megízlelte, már nyújtott is a kezét, hogy még, még. A kislányok széttördelték a legszebben sülteket és szépen megtisztítva adogatták neki. Eközben úgy összebarátkoztak, hogy az utolsó darabkát Balcer Kati maga tette a szájába, amitől mindnyájan, de legfőképpen a Kati, visongani kezdtek nagy örömükben.
IV. rész.
Ám alig ért a szakasz közepére, meghallotta a bozótsövényen üldögélő verébcsapat csiripelését és tüstént felhagyott a nótázással, hisz ez a pletykanépség még azt hihetné, cimborál velük! homlokát összeráncolva, méltóságosan ballagott tovább, hadd lássa a csőcselék, hogy ilyen tudós férfiú nem pajtáskodik holmi verebekkel.
Mivel pedig már látszott a falu, letért az útmenti ösvényre, melyen a tavalyi gizgazok és kórók úgy eltakarták, hogy észrevétlenül ért az első kunyhóhoz.
Nagy falu volt ez, messzire elágazott a most lombtalan és megfeketedett kertek között, az utolsó tanyák már a sűrű fenyőerdő sötét falával voltak szomszédosak.
Módos, frissen meszelt házakat látott, a kéményekből kékes füst karikázott az égnek, az udvarokon gémeskutak nyekeregtek, béresek itatták a lovakat és a bőgő marhacsordát, gyerekek játszadoztak a topolyákkal szegélyezett úton, hol fogócskát, hol bújócskát.
Ezt az egész lármát túlszárnyalta a kalapács-döndülés az üllőn, meg a vas csendülése a közeli kovácsműhelyben, mely előtt sopánkodó asszonyok álltak. Locsogi-Fecsegi a sövény tövében óvatosan közelebb lopódzott, majd egy kökénybokor mögött megállt és fülelni kezdett.
- A pejnahajder! A gaz kópé! - kiabálta egyikük. - Ha már a kovács tyúkóljába nem félt besurranni, akkor igazán nem tudom, hova rejthetnénk előle tyúkjainkat!
Mire a másik asszony:
- A többi még hagyján, de ez, amit elvitt, nem is tyúk volt, hanem valódi kincs, nap mint nap akkora tojást tojt, mint az öklöm! Faluhosszat nem akad párja!
- Hát az én tyúkomat ki fojtotta meg? - kezdte rá ismét egy másik asszony. - Nem az ő gaztette volt? Mikor megpillantottam szétszórt tollacskáit, bizisten, majd összeestem bánatomban! Öt zlotyit is adtak volna érte, s talán még tizenöt garast is ráadásul.
Megint az első vette át a szót:
- Micsoda alattomos gazember! Micsoda hóhér! És milyen erő lehet a karmaiban! milyen alagutat vájt magának a tyúkól alá, ásóval se csinálta volna senki jobban! Ilyen haramia zsivány, és senki se tud vele elbánni!
A műhely melletti kunyhóból kiszaladt a kovácsné, csak egy szál ruhában, de nem törődött a hideggel, megállt a küszöbön, kötényét szeméhez kapta és siránkozó jajveszékelésben tört ki.
- Édes, kedves kis bóbitás tyúkjaim! Jaj, aranyos kakaskáim! Mihez is kezdek én nélkületek! Jaj, jaj nekem...
Locsogi csodálkozva hallgatta a sopánkodást,először az egyik, azután a másik fülével, mert így hamarjában sehogy sem bírta felérni ésszel, mi a bajuk az asszonyoonak. Mígnem hirtelen fejére csapott, leült a sövény alján a gyomok közé, kinyitotta kalamárisát, a tollat belemártotta,lerázta, majd nagy könyvét kinyitva a következő szavakat írta bele:
"...Utazásom második napján egy szerencsétlen országba értem, ahol a rabló tatárok minden tyúkot és kakast agyonvertek, megfojtottak, vagy foglyul ejtettek. A kovácsmester éppen kardvasakat kalapált a hadjáratra, műhelye előtt minden sírástól és panasztól volt hangos."
Még javában írt, mikor a műhely küszöbén megjelent a kovácsmester és dörmögő hangon megszólalt:
- Mit segít itt a sírás? Elő egy parazsas fazekat, azzal kifüstöljük odújából azt a csirkefogót! Mindenki tudja, hogy az erdő mellett van a róka lyuka. Kifüstöljük, vagy kiássuk! Egy, kettő, Jasek! Sztasek! Hívjátok a fiúkat, ásót a kézbe! Te meg anyjukom, ne sírj, csak készítsd a parazsas fazekat! Magam mennék, de hát sürget a munka!...
Azzal befordult megint a műhelybe s már hangzott is ki a kalapált vas csendülése.
De a két kovácsinas rögtön odahagyta a fújtatót és kiabálva végigszáguldott a falun: - A rókára! A rókára!
Az asszonyok is visszatértek kunyhóikba, előkészíteni a hadjárathoz ami kell.
A szemfüles Locsogi-Fecsegi pedig ismét tintába mártotta tollát és tovább írdogált:
"Van ezeknek a tatároknak egy rettenthetetlen vezérük és kánjuk, neve Nagy Róka. Erdei odúkban rejtőzködnek, a helyi lakosság ágyúfüsttel üldözi el őket."
Alig fejezte be a tudós krónikás ezt a mondatot, nagy zsivaj csapott fülébe. Nézi, hát egy csapat asszony, gyerek, siheder vonul át a falun, ásókkal, botokkal, fazekakkal fölszerelve, mögöttük meg egy sereg fenyegetően ugató, vakkantó, vonító "Bundás", "Bodri", meg egyéb korcs fajzat. locsogi újra tintába mártotta tollát s ezt a megjegyzést rótta krónikájába:"Ebben az országban nem férfiak viselnek háborút a tatárokkal, hanem asszonyok, gyerekek és serdületlen fiúk, kiknek hadserege igen nagy lármával és nekiiramodással rohan az ellenségre, az ármádia mögött száguldó kutyahad pedig szörnyű ordítozással lelkesíti harcra őket.
Mindezt saját tulajdon szememmel láttam, minek hiteléül ezt aláírásommal megerősítem"
Itt fejét félrebillentette, bal szemét összehunyorította s a lap aljára odaírta: "Locsogi-Fecegi, a Felséges Csillogi Király Udvari Krónikása."
Az utolsó szóhoz pedig cikornyás kacskaringót kanyarított.
III. rész.
Locsogi-Fecsegi mindjárt készülődni is kezdett a nagy expedícióra. Kevert magának egy itce koromfekete tintát, meghegyezett egy nagy lúdtollat, ami olyan nehéz volt, hogy vállára vetette, akár valami puskát. Hatalmas könyveit hátára szíjazta, köpenyét derékban szorosra kötötte, fejére húzta a csuklyát, háncs-bocskorába bújt, rágyújtott a hosszú szárú pipára s már útra készen állt.
Hű társai érzékeny búcsút vette a tudós Locsogitól, hiszen nem tudhatták, nem éri-e valami baj fenn a földön, viszontlátják-e még.Maga a kegyes Csillogi király is meg akarta ölelni, nagyon becsülte a bölcs kis krónikást, de meg sem bírt moccanni, köntöse teljesen odafagyott a trónhoz.
Arany jogarával intett csak tudós hívének fenséges mozdulattal s amikor az búcsúzóul kezet csókolt neki, fényes gyöngyök peregtek végig a király arcán és csengve bongva hulltak a kristálypadozatra a jóságos király megfagyott könnyei. Az állami kincstárnok, Garas, fel is szedegette őket rögtön, finomművű dobozkába rakta és a kincstárba vitte.
Egész nap piszmogott a tudós Locsogi, míg végre kijutott a barlangból a földre. Meredek út vitt felfelé, tele ősi tölgyek vaskosan fonódó gyökereivel, lába alól folyton ki-kicsúszott a sok kis kő, sziklatörmelék, kavics, és tompa robajjal görgött alá a szakadékba. A befagyott vízesés nagy jégtükörhöz hasonlóan sziporkázott és a tudós vándor háncsbocskorában úgy csúszkált rajta, hogy csak a legnagyobb küszködéssel bírt felfelé haladni.
Nyomorúsága betetőzéséül csak most jött rá, hogy élelem nélkül vágott a nagy útnak, mert a nagy könyvek, nagy kalamáris és a nagy lúdtoll mellett több cipelnivalót nem bírt volna el.
Egészen el is gyengült volna Locsogi-Fecsegi, ha rá nem bukkan egy hörcsög jól felszerelt otthonára.
A hörcsög éléskamrája telisteli volt magvakkal, bikmakkal. Egy kevéssel megkínálta belőle a kiéhezett vándort, sőt azt is megengedte, hogy pihenjen egyet a szénán, mellyel az egész házikó ki volt bélelve. Persze, csak azzal a feltétellel, hogy lakóhelyét a faluban senki fiának el nem árulja.
- Mert vannak olyan haszontalan kölykök - magyarázta -, akiknek csak az kell, hogy kipuhatoljanak valamit rólam - hűha! - már egy perc nyugtom se lenne tőlük!
Locsogi-Fecsegi testben, lélekben megerősödve, hálásan hagyta el a vendégszerető hörcsög házikóját.
Vidáman és élénken lépkedett, sötét csuklyája alól ki-kikukkantva nézegette a paraszti földecskéket, a mezőket és cserjéseket. A zöldülő téli vetés már mindenfelé kikelt és a föld fölé nyújtózkodott, a nedves gödrökben előmerészkedtek a fiatal füvek, a duzzadt csermely felett a fűzveszzők is kipirosodtak, a ködös levegőben valahonnét nagyon magasról, felhangzott a repülő darvak krúgatása.
Ezekből a jelekből minden valamire való Manó arra következtetett volna, hogy közel már a tavasz - nem így Locsogi, aki ifjúkorától úgy belemélyedt a könyvek tanulmányozásába, hogy nem látott rajtuk kívül a világon semmit és is értett egyébhez.
Érzett ugyan a szívében megpezsdülni valami furcsa örömet, sőt olyan élénkség fogta el, hogy nagy tollával hadonászva egyszer csak rázendített a régi nótára:
Hess, hess bánat! Fújd a nótát,
Gyújts pipára, tölts itókát!
II. Rész.
Olyan kemény és hosszú volt a tél, hogy Csillogi, a kegyes kis Manókirály odafagyott a trónjához. Ősz szakállát egészen beezüstözte a zúzmara, jégcsapok csüngtek róla, deres szemöldöke fenyegetően és szigorúan borzolódott. Koronájában gyöngyök helyett fagyott harmatcseppek szikráztak, a lehelet párája pedig hóként csapódott le a sziklabarlang kristályfalain.. A király hűséges hívei, a fürge Manók, úgy beburkolóztak piros csuklyás köpenyeikbe, hogy az orruk hegye sem látszott ki. Sokan subát és zubbonyt is készítettek maguknak az erdőben ősszel gyűjtött barna és zöld mohából, fenyőtobozból, taplóból, mókuspihéből, tengerentúlra repülő madarak elhullajtott tollacskáiból.
Ám Csillogi király nem öltözhetett ilyen szegényesen és közönségesen. Neki télen-nyáron hordania kellett a bíborköntöst, mely a Manókirályoknál századok óta apáról fiúra szállt s így bizony jócskán elnyűtt volt, ki-be járt alatta a szél. Igaz, hogy újkorában sem volt valami meleg, hiszen azoknak a vörös pókocskáknak fonalából szőtték, melyek tavaszonta a virágágyakra terítik hálóikat, s így épp csak olyan vastagságú volt ez, mint egy pipacsszirom.
Nagyon didergett hát a szegény kicsi király, bele-belelehelt megdermedt kezébe, már a jogart is majdnem kiejtette ujjai közül.
Tudott dolog, hogy a kristálypalotában nem szabad tüzet gyújtani. Hogy is ne! Hiszen minden összerepedezne: a padozat is, meg a falak is.
Másként próbált hát melegedni Csillogi király. Sütkérezett a sok arany meg ezüst fénysugarában, a pacsirtatojás nagyságú gyémántok tüzénél, a trónterem kristályfalain visszaverődő napsugár szivárványában, s a szikrázva összecsapó hosszú kardok villogó fényében, mert a vitéz Manónép bátor kedvből, meg bemelegítőül derekasan forgatta a kardot. Mindebből mégis nagyon kevés meleg fakadt, olyan kevés, hogy szegény öreg királynak bizony vacogott az a néhány megmaradt foga, miközben türelmetlenül leste a tavaszt.
- Csóvácska, hű szolgám! - fordult egyik udvaroncához. - Eriggy már fel a világba, nézd meg, nem jön-e a tavasz.
Ám Csóvácska alázatosan így felelt:
- Király uram! Nem jött el az én időm, míg a kertek alján ki nem zöldell a csalán. Az pedig még soká lesz...
Bólogatott a király, de kis idő múlva ismét odaintett egy udvaroncot s így szólt hozzá:
- Hát te, Cinege? Talán te kinézel?
Csakhogy Cinegének sem akaródzott kidugni az orrát a fagyba, hát így válaszolt:
- Király uram! Az én időm akkor jön el, amikor csiripelni kezd a barázdabillegető. Az pedig még soká lesz!...
Hallgatott kicsit a király, de mikor már tűrhetetlenül bántotta a hideg, megint intett és így szólt:
- Kis szolgám, Katicabogárka! Talán nézz ki te.
Ám Katicabogárkának sem volt sietős kimenni a fagyba, förgetegbe. Meghajolt és így mentegetődzött:
- Király uram! Nincs itt az én időm, míg a száraz levél alatt alvó legyecske fel nem ébred. Az pedig még soká lesz!...
A király lecsüggesztette a fejét, felsóhajtott s a sóhajtásából olyan havas ködfelleg kerekedett, hogy nem látszott a barlangban pillanatokig semmi.
Így múlt el egy hét, két hét, míg egy napon valamelyest kivilágosodott a barlang, s a király szakáll jégcsapjaiból cseperegni kezdett a víz. Olvadozott a király hajában is a hó, deres szemöldöke is felengedett, a bajszára fagyott cseppek pedig lassan leperegtek, mint megannyi könnycsepp.
Hullani kezdett a falak zúzmarája, olyan dörrenésekkel repedt meg rajtuk a jég, mint mikor a Visztula zajlik, a terem pedig úgy átnedvesedett, hogy a király udvaroncaival együtt akkorákat tüsszögött, mintha mozsárágyút sütögetnének. S azt nem szabad elfelejtenünk, hogy a Manók orra bizony jókora nagy.
Ők maguk ellenben ici-picik: ha egy kis Manó csizmát lát, megáll, eltátja a száját és álmélkodik, mert azt hiszi, itt a városháza. Ha tyúkketrecbe mászik, azt kérdezi: "Tyű, micsoda város ez, hol lelem a végét?" Ha meg söröskorsóba pottyan, így ordibál: "Jaj, segítség! befulladok a kútba!"
Hát ilyen mákszem emberkék ezek.
Hanem az orruk az akkora, hogy egy tubákoló orgonista se dicsekedhet nagyobbal. Rengett a föld, akkorákat tüsszögtek és egymásnak is, a királynak is egészségére kívánták.
Épp ekkor jött egy paraszt tűzifáért az erdőbe. Hallja a tüsszögést, meg is jegyzi:
- Ahá, mennydörög! Kitörte a tél a nyakát! - mert azt hitte, hogy a tavaszi mennydörgést hallja. mindjárt a kocsma felé irányította lovait, nehogy fára vesztegess pénzét, ott üldögélt estélig és számolgatott, okoskodott, mikor mihez lásson, hogy mindenre teljék idejéből.
Az olvadás eközben tartott tovább, déltájra már minden Manónak leolvadt bajszáról a jég.
Tanakodni kezdtek, kit küldjenek fel a földre, meggyőződni róla, csakugyan itt-e a tavasz.
Csillogi király egyszercsak nagyot koppantott a padozatra színarany jogarával és így szólt:
- Tudós krónikásunk, Locsogi-Fecsegi megy fel megnézni, eljött-e már a tavasz.
- Bölcs királyi szó! - kiáltozták a Manók és minden szem a tudós Locsogi-Fecsegi felé fordult.
Ez, mint rendesen, hatalmas könyv mellett üldögélt, melybe, ami csak legrégibb idők óta történt a Manók birodalmában, mindent feljegyzett. Ott állt a könyvben, honnét került elő a Manónép, milyen uralkodói voltak, mennyit, mikor és hol, meg milyen szerencsével háborúztak.
Felírt mindent, hűségesen, amit csak látott és hallott, de még azt is, amit se nem látott, se nem hallott, azt is olyan szépen kigondolta, hogy aki csak olvasta, dagadt a büszkeségtől.
Ő bizonyította be elsőnek, hogy a Manók, bár csal öklömnyiek, valójában óriások, csak éppen összekuporodnak ilyen picire, hogy zubbonyra, meg kabátra ne kelljen annyi szövet, mert most mindennek olyan nagy az ára.
A Manók olyan büszkék voltak krónikásukra, hogy aki ahol egy kis zöldet talált, menten koszorút font belőle és Locsogi fejére tett. Le is koptatta a sok koszorú a maradék haját, így lett szegény tökkopasz.
I. rész.Ha kérdeztek, így felelek:
Te se láttad, én se láttam,
Bizony, mégis vannak Manók;
Mesék tarka világában.
Különös egy nemzettség ez.
Mint egy babszem, olyan pici,
Kérdezze csak meg a dajkát,
Aki nékem el nem hiszi.
Meseország kunyhóiban
Kicsi Manók kuporognak
A kamrában, a kemencén,
Mélyes mélyén száz dolognak.
Egyszer jót tesz a kis Manó,
Hagy a gazda hasznát lássa,
Másszor borsot tör a gazda
Orra alá egyre-másra.
Nyalakodik, vagy a forró
Serpenyőből tepertőt csen,
Ebéd után minden morzsát
Összeseper sietősen.
Istállóban ostort pattint,
Lósörényből varkocsot fon,
Gyerekeknek mesét mond...
Így történnek csodák otthon.
Ha benézel jókedvedben
Mesevilág kék ködébe,
Megláthatod, mint éldegél
Pajkos Manók pici népe.
http://stanicli.blogspot.com/p/ty-u-u-u-u-v-w-x-y-z-zs.html
