... mentes

Vásárolni voltunk. Mögöttünk, háttal nekünk, a cukros gondola előtt állva, egy hasonló korú házaspár hölgytagja vizsgálgatta a kristálycukor csomagolását.

- Ugyanaz a márka mint legutóbb.

Férj:

- Áfamentes?

Feleség:

- Lehet, hogy cukormentes!

Most akkor?

Egyik lapon...

...másik lapon

Mátyás király...33

Magyarország dicsérete.

Fenséges Herczegem, János! Bevégzem immár könyvecskémet, hogy zsenge korod a példák tulságos sokaságát meg ne unja. Hisz ha mindazt összegyüjteném, a mit atyád, Mátyás király, az én jelenlétemben cselekedett és mondott, egy egész nagy kötet telnék ki belőlük, ugy hogy talán nagysága miatt is huzódnál elolvasásától; igy tehát a sok közül csak néhányat szakítottam ki, még pedig azokat, a melyek a te ifju korodat a követésre buzditják s az erényre ösztönzik. Mert nem csak te, mint gyermek, hanem az egész világ követendő példákul fogja tartani azokat, a miket összeirtam, mert a komoly vígságban, vagy a vig komolyságban, a tréfával fűszerezett bölcseségben vagy a bölcseséggel elegyitett tréfában mindenki, még a barbár is, kedvét leli. Legyen tehát mindez tükör előtted, a mely utat mutasson neked, hogy ezen példák alapján gyakorlatot szerezve alkalmasnak tartsanak fontos közügyek intézésére. A fejedelmeknek derékség dolgában is felül kell mulniok alattvalóikat, mint a hogy méltóság dolgában felettük állanak, hogy senki se tartsa nyomasztónak uralkodásukat. Azt már régóta tudom, hogy Magyarország bővében van a derék uri embereknek. S hogy a püspökökről se feledkezzem meg teljesen: Orbán győri püspök, Mátyás király kincstartója, pompás udvartartása, nagyszerű berendezése és nagy és sokféle jövedelme révén olyan dusgazdag, hogy egy más országban holmi kisebb királylyal is versenyez gazdagság dolgában. Mit szóljak emberszeretetéről? Vendégnek, idegennek készen áll dúsan megrakott asztala, s mindig tudós és vitéz férfiak ülnek mellette. Számtalan nehéz elfoglaltsága következtében a lakomázás idején kivül rendesen nagyon is komolynak látszik, valójában azonban nem az; ha az ember beszélget vele, akkor látja, mily barátságos és jókedvű. Igazán csodálatos, hogy oly sok és annyiféle dolga mellett, mert az egész ország jövedelme beszedésének és kezelésének terhét ő viseli, mégis olvasni és vitatkozni is szokott, s több, különféle irányu tudományos könyvet alaposan ismer. Fényes lakomáin nap-nap után tudós férfiak szoktak megfordulni; egy alkalommal, - épen magam is jelen voltam, - egy kétséges, eléggé nehéz kérdésről kerül elő a szó. Egyik ezt, a másik azt állitotta, mire a püspök előhozatta szobájából könyveit és egy percz alatt megtalálta az illető kérdésről szóló döntő nyilatkozatot, a mit bizonyára nem tudott  volna megtenni, ha a könyveket alaposan nem ismerte volna. Vegyük még hozzá Mátyás királyhoz való csodálatos ragaszkodását, mert éjjel-nappal folyton azon töri a fejét, mint védheti s emelheti mindenben a király érdekeit. Mindenki jól tudja, mennyire hasznára van a király tekintélyének kincstartója jószivűsége, mert Magyarországon minden fizetés, mint valami forrásból, tőle ered, s ő a király méltóságát s becsületét érintő dolgokban semmi fáradságtól, még az éjjelezéstől sem vonakodik, még akkor sem, ha alapos okból az ellenkezőt tehetné. A királynak elég bő és gyakori ajándékait szintén Orbán fizeti ki, s az elszámolás gyors végrehajtásával és a kiutalványozás alkalmával mutatott nyájasságával még kedvesebbé teszi azoknak, a kik kapják. És ha látja, hogy a király valamely derék embert megjutalmaz, a magáéból is ad hozzá valamit, s igy ad rá példát, hogy az uraknak is kell követniök királyuk szokását.

De, hogy dolgunkra térjünk, ezt a könyvecskét, Fenséges Herczeg, neked ajánlottam, felülvizsgálatára és birálatára pedig Mátyás királyt kértem meg. Többet is fogok írni, ha látom, hogy ez az első megnyeri Mátyás király tetszését, a ki a tehetségeknek éleseszű birálója, továbbá a tiedet, a ki atyád szokásait s erényeit követni s az itt feljegyzett példaadásait éjjel-nappal emlékezetedben tartani tartozol, hogy nagy atyádhoz és a magyar trónra méltónak tartsanak. Már pedig egy ily kiváló nép uralkodójának lenni nagy dicsőség, mert a magyarok,  részben, mint Szent Jeromos tanusitja, velük született természetüknél fogva, részben országuk földrajzi fekvésénél fogva - mert tudniillik a pannonok szokásait is elsajátították, - eszesek ésbátrak, miként a bölcsek tanusága mutatja, mert Tibullus költő igy ir: “Tanu rá az álnok pannon,” mert a pannonoknak, mint a rómaiak ellenségeinek eszességét álnokságnak nevezi; Statius pedig az erdőkről szóló fejezetében ezt mondja: “a kemény pannon és a repülő nyila miatt rettenetes Armenia.” Tudjuk pedig, hogy a pannon ép oly eszes és kemény nép, mint a magyar; mert a magyar Pannoniát lakja, és egyetlen ép eszű ember sem tagadhatja, hogy igen derék és kiváló nemzet.  

Forrás: Galeotto Marzio könyve Mátyás királyról

Mátyás király...32

Egy bölcs mondás.

Buda vára hegyen fekszik és a Duna mossa. Honnan vette nevét, nem egészen bizonyos: vagy az ókori Budaliatól, vagy a Buddha nevű szent embertől, nem mintha ő alapitotta volna,

hanem csak úgy nevezték el az ő hires nevéről. Buddha, Szent Jeromos tanusága szerint az

indiai bölcselők tanainak szerzője volt, a bölcselőket gymnobrachmanoknak hivják, és a

hagyomány szerint egy szűz oldalából született. Hogy való vagy költött dolog-e ez a születés, nem sokat vesződöm a vitatásával. De annyi bizonyos, hogy Buddha egy igen bölcs embernek a neve, a ki az indusok vallását alapitotta. Ezt meg akartam jegyezni, mert Magyarországon a hires embernek sokszor találjuk mását, Szerém városa a példa rá, a mely Sirmustól, a triballok régi királyáról vett nevét máig megtartotta. Hogy egytől-egyig mindent fel ne soroljak: Strigoniumot (Esztergom) Magyarországon kivül másutt is találunk, valamint Pestet is, mert Pestről  már Vergilius is ir: “láttam pesti módra gondozott rózsáskerteket.” Ez a Pest Olaszországban van, a magyarországi a Duna mellett fekszik, s szemben Budára tekint, s a Duna folyik el közöttük. Az egyik a síkságon, a másik a hegyen terül el, a mely körül mindenütt hévviz bugyog s a mely tele van ültetve szőlővel és gyümölcsfával, ugy hogy Budáról egyik oldalról kitünő bortermő hegyeket, a másik oldalról Pestet és a sikságot látja az ember. A várból a folyóhoz a lejárás oly nehéz, hogy a királyok bőkezűségéből a Boldogasszony templomától egész a Dunáig kőlépcső épült.

De hogy dolgunkra térjünk, Budán egy alkalommal összegyűlt az urak tanácsa, a királyhoz

azonban még nem lehetett bemenni. Közöttük volt Báthori Miklós, az előkelő származásu

váczi püspök is. Vácz Budától husz mérföldnyire esik, s a kettő között a folyón közlekednek.

Az emlitett Miklós püspök erényekkel, szellemi képességekkel és szép külsővel dúsan meg

van áldva, az ókori tanulmányokat Italiában végezte, tehetségével gondos szorgalmat páro-

sitva, semmi fáradságot, éjjelezést, költséget sem kimélt, hogy a tudásban előhaladjon, s rövid időn annyira jutott, hogy tudományát és irodalmi képzettségét a legeszesebb tudósok is nagy bámulattal méltányolták. Mig az urak tanácskozása meg nem kezdődött, hogy idejét tétlenséggel s fecsegéssel ne kelljen tékozolnia, könyv volt a kezében, ha jól emlékszem, Ciceronak a “Tusculanumi fejtegetések” czimű munkája. Sokan megmosolyogták, hogy ez a derék fiatal ember könyvet olvas, a mi ott nem volt szokásban, mert a magyarok előtt ujság volt, hogy egy püspök könyveket olvas és még hozzá azon a helyen, a hol beszélgetni és társalogni szoktak.

E közben Mátyás király megérkezett, s mikor meglátta, hogy Miklósnak könyv van a kezében, igy szólott Galeottohoz: “Ugy gondolom, Miklós annak idején a te tanitványod és

lakótársad volt; nagyon szereti az irodalmat és a tudományokat, és ezt nagyon helyesen teszi.

Mert az apostol a püspökök tanitása alkalmával többek közt azt mondja, hogy a püspöknek

tudósnak kell lennie, mert hogyan tanithat az másokat, a ki maga sem tanul? A tudományt

pedig vagy égi ihletből, vagy pedig fáradságos munka árán lehet megszerezni. Nagyon jól

cselekszik tehát Miklós, hogy a rest tétlenséget kerüli, olvas és tanul és igy műveli magát.”

Majd azokhoz az urakhoz fordult a király, a kiknek nevetését meghallotta: “Ne nevessetek -

mondá - olyan dolgon, a mit nem tudtok megérteni. Balgaság, hogy Miklós püspököt kinevetitek. Hát sohasem hallottátok, hogy mint a történelem tanitja, volt egy igen bölcs római férfiu, a kit Catonak hivtak. Ennek halálát, mely Afrika egyik városában, Uticában történt , öngyilkosság által, mert a szabadságért élő-haló Cató a köztársaságnak Caesar monarchiája folytán bekövetkezett bukását nem akarta túlélni.maga a győzhetetlen hadvezér, Julius Caesar is meggyászolta, bár mindenha ellenségek voltak; ez a rendkivüli mély eszű, csodálatos tanultságu s mindenki előtt nagy tekintélyű ember a tétlenséget a bűnök kisértő alkalmának tartotta, s ezért, mig a római senatus tagjai gyülekeztek, mindig olvasgatott valamit.” Ezek hallatára azok, kik Miklós olvasgatásán nevettek, csodálkozni kezdettek rajta, mert ismerték nyájasságát, bőkezüségét és nagylelkűségét,  tudták, mily régi, nagy családból származik és nagy tisztelettel emlegették édes bátyját, Báthory Istvánt, mint a török veszedelmét és megrontóját. Bámulták Miklós szép testtartását, nap-nap után hallották nyájas, elmés, és egy Cicero ajkára illő ékesszólását, megbecsülték élénkségét, állhatatosságát, becsületességét, hűségét, őszinte barátságát, semmi büszkeséget és hiuságot sem találtak benne, és ezek alapján ugy tartották, hogy mind hatalmas és kiváló

őseinek, mind testvérének, Istvánnak, csak diszére és becsületére válik, s mindig is becsületére vált, azt az egyet is, hogy a hazai szokás ellenére a királyi palotában könyveket olvasgatott, csupa tudatlanságból kárhoztatták benne. Tudták, milyen lélekkel, mily éleseszűséggel tűrte és hiusitotta meg versenytársainak és ellenségeinek áskálódásait azáltal, hogy a gyűlölet özönében, a sors kegyetlen csapásai és irigyei sűrű támadásai közepette is olyannak mutatkozott, a minőnek szerencsés körülményei között ismerték. Nem is emlitem, mily bőkezűséggel, mennyi költséggel épitette, ujra a templomot Olaszországból hivott építőmesterekkel s diszitőkkel, hogy lelke nagyságának a székesegyház és a püspöki palota pompája is megfelelő legyen. Egyet azonban nem hallgathatok el: hogy mikor, már most két esztendeje, Magyarországon jártam és Miklós püspököt meglátogattam, oly szivesen fogadott és tartott magánál, hogy bámulatos vendégszeretetét magam is megcsodáltam. Ezenfelül folyton arra ösztökélt, írjam meg Mátyás király életét, hogy a nagy király cselekedetei, melyek hazájának dicsőségére váltak és hirt-nevet szereztek, feledékenységbe ne menjenek. Tetszett udvartartásának különös pompája és elegancziája is, mert házában egyre vagy az ima, vagy a tanulás járja, vagy lant mellett énekszó csendűl, vagy tisztes társalgás folyik; ott nem ismerik a tétlenséget, lustaságot, időpazarlást. Gyakran sétálgat a vártól a kertekig, a melyeket ő maga erősitett meg s látott el halastavakkal, s vissza a kertektől a várig, kiváló férfiak társaságában, könyveket víve magukkal, úgy, hogy a sétát vitatkozással töltik. A püspök néha hintón jár és olvasgatás  és tisztes társalgás közben megnézi kellemes, verőfényes hegyeit, melyek körüs-körül szöllővel és gyümölcsfával vannak beültetve, úgy, hogy az ember arra a kellemes meggyőződésre jut, hogy azokat a jó bortermő és virágzó hegyeket Minerva és a Múzsák egyaránt lakják és

látogatják.

Forrás: Galeotto Marzio könyve Mátyás királyról

Mátyás király...31

Egy bölcs cselekedet.

Esztergom, dunaparti magyar város, körülbelül harminczezer lépésnyire van Budától, ahova a vizen szoktak lejárni; magas halmon emelkedő igen erős és szép vára van. Ezen nem is

csodálkozhatunk, hisz hajdanta itt volt a királyok széke és palotája. A várban épült templom

már messziről feltünik, előcsarnoka és padozata vörös márványnyal van kirakva és az arany

és ezüst egyházi szerek, továbbá gyönyörű és értékes papi ruházatok készlete alapján bármely más templommal bátran versenyezhet. Esztergom különben Magyarország egyházi fővárosa, igen gazdag érsekséggel: évi jövedelme a régi jó időkben százezer aranyra is felment, de most alig felét jövedelmezi. Ennek a várnak János érsek volt a gazdája, a kiről már föntebb emlitést tettem. A tudomány sok ágában nem a legutolsó rendű képzettséggel birt, a csillagászatot pedig annyira szerette, hogy az Ephemeridest állandóan magával hordozta és semmibe sem fogott, míg a csillagokat előzetesen meg nem vizsgálta. Kitünő és majd minden tudományágban jártas férfiakat tartott maga körül. Én magam is sokáig élveztem vendégszeretetét és neki ajánlottam “Az emberről” czimű művemet.

Tudósai közt volt egy szicziliai születésű, Szent-Domonkos-rendű, éles eszű és gyors felfo-

gásu, de nagyon maga-bizott hittudós, Gattus János. Azt hiresztelte magáról, hogy a hittudo-

mány minden kétes kérdését azonnal megfejti, s nagyon szeretne párszor Mátyás királylyal

egy kissé elvitatkozni. Galeottotól, a ki Italiából Magyarországra hozta, hallotta, hogy a

találékony eszű és sima nyelvű király a tudósoknak fogós kérdéseket szokott feladni és

elmésségével ugy zavarba ejti és sarokba szoritja az embert, hogy hálójából és érvelése

szövevényéből kilábolni valóban nagy mesterség.

Történt, hogy a király Esztergomon keresztül vette utját és az érsek vendége volt. A mint ezt

megtudta Gattus, nagyon megörült, mert ugy gondolta, most van alkalma rá, hogy tudományát megmutassa s a király kegyébe jusson, a mitől nagyon sokat várt.

Hogy rövid legyek, királyi lakomát készítettek, még pedig kandalló mellett, mert tél volt, már

pedig a magyarok tél idején fűteni szoktak, kisebb vagy nagyobb mértékben, a szerint, hogy

mily hideg van és mennyire fagy; néha még alusznak is a fűtött szobában, pedig ez árt az

egészségnek, mert a kandalló sűrű gőze megzavarja a test lélekzését és ellepi az agyvelőt, a minek rendesen fejfájás a vége.

Mikor már asztalhoz akartak ülni, a királynak bejelentették, hogy Gattus János a várban

tartózkodik, s hogy meg kellene hivni a lakomához, hogy vitatkozzék vele, a mit a király

rendkivül szeret, de különösen az étkezés alatt, mert máskor egyéb dolgait is alig hogy elbírja végezni. A király meghivására helyet foglalt a király asztalánál, a melynél a pécsi püspök, az  esztergomi érsek, - mindkettőnek János volt a neve - továbbá még egy másik püspök, Thúz János és Galeotto ült. A lakoma királyi fényüzéssel folyt, mert a magyarok ételnek-italnak túlságosan bővében vannak, a boruk is sokféle; s a magyaroknak az a szokása, mint a történelem szerint Galienus római császáré, hogy a fényesebb lakomák alkalmával többféle bort szoktak feladni.

Gattus az ételtől, italtól és a kandalló melegétől erősen nekibátorodott, mert, mint Ovidius

mondja, a bor bátorságot önt az emberbe, s a lakomának végét sem várva, elkezdett magáról beszélni, tudományát fitogtatta, s azt erősitgette, hogy a hittudomány egész terén nincs semmi, a mit ő ne tudna, minden bonyolult kérdést, bármi legyen is, megfejt és mindenre kész

Mátyás pedig, mint éles eszű ember, a ki jól ismeri a mai hittudósok rendes szokását, hogy csak a nagy és bonyolult kérdéseket szokták feszegetni, csak Tamásnak és Scotusnak a Szentháromságról, az attributumokról és az Oltáriszentségről szóló fejtegetéseit tartják tanulmányozásra méltónak, az erkölcstani kérdésekkel s a szentirás magyarázatával

pedig mit sem törődnek, Gattust, a ki oly sokat ígért magáról, azonnal hizelkedő szavakkal

megszólította, és kérte, oszlassa el azon kételyét, a mely oly rég fogva tartja lelkét, mert még

soha senki sem tudott kielégitő feleletet adni e kérdésben. “Sokat gondolkodtam rajta, hogyan lehetséges, hogy Krisztus az Isten és ember, a ki mindent igazságosan és bölcsen cselekedett, némely dologban, a mint látszik, még sem tartotta meg az igazságot, mert az igazság mindig az érdem szerint méri a jutalmat. Mert ha valaki az egy fillérre méltónak aranynyal, az aranyakat érdemlőnek fillérrel fizet, ki ne látná, hogy ez az igazság súlyos megsértése? Már pedig az evangéliumok bizonyítják, hogy Krisztus így cselekedett, mert Péternek és Jánosnak, a kiket egyéb apostolai között legjobban szeretett, nem mérte igaz mértékkel a jutalmat. Péter elárulta, megtagadta s esküvel erősitette, hogy Krisztust nem ismeri s mégis a pápaság legfőbb méltóságával tüntette ki, Jánost pedig a ki mindhalálig hű maradt Krisztushoz, úgy hogy semmi fenyegetés, halálfélelem vagy veszedelem sem tudta eltántoritani tőle, jutalom és kitüntetés nélkül hagyta. Hogy magamról vegyek példát, ha nekem volna két katonám, az egyik mindjárt a háboru és ütközet kezdetén megszöknék; a másik pedig a legvégsőig kitartana mellettem és soha sem hagyna el, én azt a szökevényt és árulót gyalázatosan megbüntetném, talán akasztófára is huzatnám, a másikat pedig, a ki velem maradt és minden veszedelemben hűségesen velem tartott, jutalmakkal s tisztséggel tüntetném ki, s úgy hiszem, mindenki helyeselné eljárásomat. Mert ha a szökevény kapná a jutalmat, a hű és vitéz pedig kitüntetés  nélkül maradna, ki ne látná be, hogy ily módon a vitézséget megfosztanám jutalmától, s a gyávaságra még nagyobb ösztönt adnék. A mint tanitóimtól hallottam, Cicero mondása, hogy az elismerés sarkalja az embert a cselekvésre, s mindenkit a dicsőség biztat a törekvésre.

Már pedig Péternek a pápai méltósággal való kitüntetése, János mellőzése nem annyit jelent-e, mint buzditást a tanitványok részére, hogy csak kerüljék az üldözést, meneküljenek a kinzások elől, ne tűrjenek el semmi szenvedést, hanem szökjenek meg bátran s tagadják meg Krisztust.

Ezt akartam mondani és várom a magyarázatát Mert azt nem birom elhitetni magammal, hogy Krisztus ezt ok nélkül cselekedte. Mert a mi e kérdésben az igazsággal ellenkezőleg látszik előttem, nem az isteni igazságtalanságnak, hanem a saját tudatlanságomnak rovom fel.” Gattus János erre a király beszédét rendre pontról-pontra megismételte, hanem mikor a

czáfolásra és a homály megmagyarázására kerűlt volna a sor, igen kinosan és zavarosan

kezdett beszélni és azt állitotta, hogy az isteni titkok okait nem kell minden áron feszegetni.

“Ez a kérdés miért jutalmazta Krisztus Pétert, s miért nem Jánost, nem tartozik az emberi

értelem körébe. Felülhaladja a hittudósok tudását, mert ezt a nehéz és rejtelmes titkot Krisztus magának tartotta fenn, s még soha senki sem merte kérdés tárgyává tenni. Nincs-e rá példa korunkban, de meg a régibb időkből is, hogy az ily kérdéssel bajlódók közül mily sokan esnek tévedésbe. Kérem tehát királyi Felségedet, ne hozzon elő ilyen isteni titkokat, a melyek ugy is megfejthetetlenek, s csak arra valók, hogy zavarba és tévedésbe ejtsenek bennünket.” Mátyás király Gattus ezen szavainak hallatára igy felelt: “A mit én szóba hoztam, az nem isteni titok, a melynek okát egyáltalában ne tudnánk felfogni, hanem erkölcsi kérdés, a melyet egy képzett ember könnyen megérthet.”

Gattus haragra lobbanva válaszolt: “Nem rád tartozik, hogy a hittudomány körét kiszabjad, én értek a dologhoz, mert még senkivel sem találkoztam, a ki hittudományi kérdésekben velem síkra mert volna szállani. Mert, ugy gondolom, ebben az isteni tudományban nincs egyetlen pont, a melyet ne tudnék. Átkutattam az összes könyvtárakat, hanem erre a kétséges kérdésre sehol sem találtam feleletet.”

Mátyás király erre igy szólt Gattushoz: “Én ugyan hittudományi és egyéb tudományos

könyvet nem sokat olvastam, mert mint gyermek jutottam a királyi méltóságra s igy sok közül

keveset tanulhattam, s különben is inkább a katonai tanulmányokkal foglalkoztam, hanem

azért mégis ugy gondolom, hogy ennek a kérdésnek a magyarázata könnyen megtalálható.”

Gattus türelmetlenül szakitotta félbe a király szavait s igy szólt: “Hagyj fel ezen véleményed-

del, már egyszer mondtam, hogy sehol sem található!”

Mátyás király erre előhozatta Szent Jeromosnak Jovinianus ellen irott munkáját, a melyben a

következő sorok olvashatók. “Krisztus tizenkét apostola közül azért választott ki egyet s tette

valamennyi fejévé, hogy igy a szakadásnak elejét vegye. De miért nem Jánosra esett a

választás, a ki ártatlan volt? A kor határozott, és Péter volt az idősebb. Hogy ne egy ifju,

félig-meddig gyermek kerüljön meglett koru férfiak élére és hogy a jó Mester, a ki tanitványai

czivódásának véget akart vetni s ezért azt mondta nekik: “Az én békémet adom nektek, békémet hagyom rátok, a ki nagyobb akar lenni közületek, legyen a legkisebb,” azt az ifjut, a kit annyira szeretett, a többi gyülöletének tárgyává ne tegye. Az egyháztörténelem a legvilágosabban tanusitja, hogy János akkor még valóságos gyermek volt, mert hiszen egész Trajanus császár uralkodásáig élt, azaz Krisztus kiszenvedése után a hatvannyolczadik esztendőben halt meg, mint ezt a “Hires férfiakról” czimű könyvemben magam is röviden megirtam. Péter apostol, János is az, csakhogy Péter csupán csak apostol, János pedig apostol, evangelista és próféta egy személyben. Apostol, mert ir az egyházközségekhez, evangelista, mert evangeliumos könyvet irt, a mit a tizenkét apostol közül, az egy Máté kivételével, egy sem tett meg, mint prófétának látomásai voltak Pathmos szigetén, a hova Domitianus császár vitette számüzetésbe, hogy Uráért szenvedjen, s az ezekről szóló könyve a jövendők mérhetetlen sok titkát tartalmazza.” - Ennyit ir Jeromos, a ki felerészben meg is oldja a kérdést, másrészt pedig arra ösztönzött, hogy a hátralévő részt magam iparkodjam megfejteni. A bűnös, áruló és szökevény Pétert Krisztus a pápai méltóságban azért tette az ártatlan János elé, hogy a bűnösöknek reményt nyujtson a bocsánat elnyerésére. Mert a bűnös és áruló Péter, a ki mint feleséges ember ismerte az emberi gyengeséget és a szenvedély hatalmát, mestere példáján indulva, a ki tanitványa bűneit, mikor keservesen megsiratta, megbocsájtotta s többé nem tekintette vétkekül, - könnyebben bocsánatot s feloldozást adhat a bünökbe s szenvedélyekbe merült embereknek, s kegyesebben bánhatik a megtérő bűnösökkel. Ha azonban az ártatlan és a hitben állhatatos János lett volna az egyház fejévé a kötés és oldás hatalmával, ő, a ki soha sem ismerte meg a szenvedély kisértését és erejét s a kit semmi szenvedés sem tudott

Krisztustól elszakitani, - minden embert olyanná akart volna tenni, a milyen ő maga volt és a

Krisztustól és a hittől eltévelyedetteket s a bűnös szenvedélyűeket ridegen visszautasította

volna magától. Azt hitte volna, hogy az emberek nem gyengeségből, hanem rosszakaratból

vétkeznek s könnyeikkel csak úgy szinlelik a bánatot. Nagyon is világos tehát az oka, hogy

miért nem János, hanem Péter lett az egyház fejévé, s ezt a kérdést te, Gattus János, mégis a megfejthetetlen isteni titkok közé számitottad.”

E szavakkal a lakoma véget ért, és Mátyás király éleseszűsége nagy bámulatra ragadott

bennünket. 

Forrás: Galeotto Marzio könyve Mátyás királyról 

Mátyás király...30

Egy tréfás cselekedet.

Mivel Magyarország a keresztény vallás követésében megbotlott, a pápák és a szentek közé

igtatott királyai gondoskodtak e baj orvoslásáról. Mert, a mint mondják, a magyar urak azt rendelték, hogy a ki a szent keresztet kellő tisztelettel nem fogadja, kegyetlen büntetéssel lakol; mert a kereszt tisztelete nem csekély jele a keresztény érzésnek. Ezért látható Magyarország útjai mellett mai napiglan is annyi feszület, mintegy a kereszténység elfogadása jeléül.

Vizkereszt napján pedig az a szokás országszerte, hogy a papok egyházi ruhákba öltözködve házról-házra járnak s a keresztet maguk előtt tartva lépnek be, mintegy igy próbálva meg, hogy vajjon befogadják-e a kereszténységet, közben ünnepi énekeket zengenek és alamizsnát gyűjtenek.

Egy alkalommal Tolnán voltunk, a Duna partján fekvő nagy városban és vizkereszt napján a

papok szokásuk szerint, a királyi palotába is beléptek, elvégezték az ünnepi szertartást és alamizsnát kértek. Mig a villásreggeli és a bor mellett üldögéltek - ez a szokás járja az országban, - a király az urak közül némelyeket kezüknél fogva átvezetett a papok oldalára, úgy, hogy a királyi terem egyik oldalán a papok, a másikon a világi urak foglaltak helyet.

Többi között Thúz Jánost is átvezette, a ki igen okos ember volt, latinul, magyarul és tótul egyaránt kitünően beszélt, a legnehezebb ügyekben is mindig becsülettel megállotta a helyét, a kit régebben a király atyja nagyon szeretett s magának a királynak is hosszu időn keresztül igen kedves embere volt, mert sok nehéz dologban nagy hasznát vette. Most azonban mint magánember éldegél gyermekeivel és nejével együtt, hazájától távol, Velenczében; hogy miért? sohasem tudtam meg. Egyáltalában nem értem, miért vesztette el Thuz János vagyonát és méltóságát.

Hanem térjünk vissza oda, a hol elbeszélésünk fonala megszakadt.

Mindenki csodálkozott, mit akarhat vele a király, hogy az illetőket a papok közé erőszakolta.

A király erre igy szólt: “Régi példabeszéd tartja, hogy a hasonlók nagyon könnyen össze-

verődnek.” Amazok valamennyien hahotázva tiltakoztak, hogy ők nem papok, hogy a papok-

hoz hasonlóknak lehetne őket állitani; különben sem olyan igen könnyen verődtek össze, hisz erőszak kényszeritette őket. A király erre igy felelt: “Igazat beszéltek, mert a világi urak az egyházi rend szentsége dolgában nem hasonlítanak a papokhoz, hanem azért egy más dologban mégis csak hasonlitotok hozzájuk: abban, hogy még egyiketek sem házasodott meg.” (Thuz Jánosnak akkor még nem volt felesége, a papok pedig köztudomás szerint nálunk nem élnek családi életet.) “Ezért tehát, mint nőtleneket, a nőtlenek társaságába vezettelek benneteket és mint tőlünk idegen és elütő elemeket, kizártunk benneteket a mi társaságunkból.

Hogy igen könnyen ment-e a dolog, azt én itélhetem meg legjobban, mert én vezettelek át

bennetek, s bizony olyan igen könnyen, hogy semmi nehézséget sem tapasztaltam, Így tehát

mégis igaza van a közmondásnak, mert nagyon könnyen összekerültetek a papokkal, mint

hozzátok hasonlókkal.” E szavakra mindnyájan felvidultak és jóizű nevetésre fakadtak. Mert

Mátyás király kedvesen és ügyesen tud tréfálkozni, s arczjátékát, hangját, taglejtéseit mindig a tárgyhoz tudja szabni.

Forrás: Galeotto Marzio könyve Mátyás királyról

Mátyás király ...29

Néhány bölcs cselekedet.

Mily csodálatos figyelemmel törődik Mátyás király minden nagyobb vagy kisebb fontosságú

dolgával, leginkább az bizonyítja, hogy minden levelet, a melyet különfelé küld, vagy maga

mond tollba, vagy pedig, ha más irja, maga is átolvassa, továbbá a neki szóló leveleket, bár-

honnét érkeztek, azonnal átfutja szemeivel. Mert hát igen sok nyelvet tud: birja a latint, mint

már emlitettem is, kitűnően érti és jól beszéli a bolgár nyelvet, a melyen a törökök hivatalos

irataikat irják; ez nagyon kevéssé különbözik a tót nyelvtől, a mely igen széles területen használatos és igy igen sokféle változata van. Mátyás király is jól tudja ezt, s igy van azután, hogy a cseh, lengyel, ruthén, dalmata, bolgár, krétai, szerb, rácz, és sok másféle származású   emberekkel tolmács nélkül el tud beszélgetni. Tudvalévő dolog ugyanis, hogy mindezeknek a nyelveknek a tót a törzse. A német nyelvet még mint gyermek s börtönében tanulta s idősebb  korában még jobban belegyakorolta magát, a német fejedelmekkel való folytonos érintkezése révén.

A németek, csehek és lengyelek rendesen latin betűkkel irnak ugyan, de néha mégis a saját

nemzeti betüiket használják; az egész keresztény világon csakis a magyar az a nép, a mely

tisztán csak latin betüket használ. Hanem a magyar nyelvet nagyon nehezen lehet irni, mert

az ékezet legcsekélyebb megváltoztatása és különbsége teljesen más értelmet ad a szónak. A magyaroknak vannak u-ra végződő szavaik, hanem ez a betű másképen hangzik, ha nyíltabb, s ismét másképen, ha zártabb és jobban összeszorult ajkakkal ejtjük ki; ezt az irásban nem lehet megkülönböztetni. Mert a latin abc-ben csak egyetlen u-betü használatos, a magyar nyelvnek pedig négyre volna szüksége, ha minden változatot külön jellel akarna megkülönböztetni. Így van ez más dolgokkal is. Országnevekben is nagyon szegény a nyelvük, mert egyiket sem nevezik a saját nevén, hanem körülirással élnek: megnevezik a népet és hozzáteszik ezt a szót: ország. Itáliát “Olaszországnak” mondják, a mi annyit jelent, mint Italorum regnum: az olaszok országa; “Tótország” annyit jelent, mint: a tótok országa; “Németország” pedig, mint: a germánok országa.

Így van ez valamennyivel. Nyelvükben sok a tót szó, még a latin is, ezt, “quid quaeris” igy

mondják “mit keres?” mert a k és qu rokonok.

Ezekből ennyi elég; hanem térjünk vissza arra, mennyire gondol és törődik Mátyás király még a legcsekélyebb dolgokkal is. A háboru legveszedelmesebb napjaiban, a döntő pillanatban, az ellenség közepette, mikor a sereg tábort bontott s minden zúgott-zajongott, - mert ez már igy szokott történni, mikor annyi ezer ember és szekér megindul, - Ausztria egyik városában, a melyet meleg forrásairól és kiváló fürdőiről Badennak neveznek, ott volt Galeotto Marzio is, a ki Italiából jött, hogy eladó lányai részére hozományul a királytól segítséget kérjen és meglássa a király dicsőségét. Mert csak néhány napja vette be Hainburgot ezt a fallal és csapatokkal jól megerősitett nagy várost, a melynek jóformán bevehetetlen a vára; mert rendkivül magas hegyen fekszik és az ágyugolyó nem éri. Galeotto, mikor a hozományhoz a kért segitséget megkapta, vissza akart térni hazájába, mert nem maradhatott a királylyal. A király emlékezőtehetségében bizva, elment tehát hozzája és elmondta, hogy ha ő felsége nem gondoskodik róla, nem tud baj nélkül haza jutni. Az ellenség ugyanis gyakran portyázott, rablás is nagyon gyakran történt, a mi ezen tartományok különös  sajátsága, s mindehhez még Galeotto azt is jól tudta, hogy több fejedelem nagy haragosa.

Mert sokáig forgolódott az udvarban és igy nem kerülhette el, hogy barátait tisztességes dolgokban meg ne segítse, így pedig ellenségeket szerzett magának, mert a kik Galeotto barátjaival rossz viszonyban voltak, magára Galeottora is megharagudtak. Már az emberi dolog, hogy a ki sok barátjával jót tesz, sokaknak gyűlöletét is magára vonja, a kik sértésnek veszik, ha ellenségeiken segítünk.

A király, miközben minden annyira zajt csapott, hogy alig tudott egy szót is szólani, ezt felelte Galeottonak: “Gondoskodni fogok rólad.” Két napra rá, mikor a király készülődött, hogy táborával tovább vonul, s mint emlitettem, minden mozgásban volt, s a királyt, mint ilyenkor történni szokott, ezerféle dolog zaklatta és különféle nyelveket hallhatott az ember, mert ráczok, törökök, csehek, németek, lengyelek voltak a táborban, Galeotto ujra előállott

kérésével. Mátyás ugyanis erős emlékezőtehetségű, a meghallgatásnál nyájas, a feleletben

gyors és ékesenszóló, és beszédjét majd derült, majd komoly arczczal és a tárgyhoz alkalmazott taglejtésekkel szokta kisérni, a hangja oly csengő, hogy igen messzire is jól meg lehet érteni. A mint Galeottot megpillantotta, így szólt hozzá: “Kapsz kocsit, kalauzt, pénzt és

élelmet, menj vissza Magyarországra, s majd ha oda érkezel, megirom, mi tévő légy.” Utra keltünk, Mátyás seregével együtt Bécsnek, én Magyarországnak, teljes megelégedéssel, mert megvolt mindenem bőven, úgy, a mint kivántam, s láttam ezekből Mátyás királynak még  a csekély dolgokban is nagy figyelmét és gondoskodását és a tudós férfiakhoz való rendkivüli jóakaratát. Nem is merte még a leghatalmasabbak közül sem senki a legcsekélyebbel sem megbántani Galeottot.

Azt sem hagyhatom emlités nélkül, a mi Cyrussal, a perzsa királylyal hasonló tulajdonsága,

hagy miként az, ő is valamennyi katonáját név szerint ismeri. Ha Mátyás király sajátkezűleg ir levelet, nagyon röviden ir, kézirata gyönyörű átmenetet mutat az uj módi és a régi formáju betűk között. Meghitt barátjainak szokott igy irni, a mit többször láttam; János esztergomi érseket, a kit akkor rendkivül kedvelt, rendesen sajátkezűleg irt levélben hivta meg magához. 

Forrás: Galeotto Marzio könyve Mátyás királyról

Mátyás király... 28

Egy bölcs cselekedet.

János, családi nevén Vitéz, a mi latinul milest jelent, az egyházjogban és humanisticus tanulmányokban képzett, nyulánk s szép termetű, korán megőszült, éles eszű ember, annak idején Galeottonak tanitványa volt és nála lakott, hanem Mátyás királynak nem volt kedves embere.  

Rokona volt János esztergomi érseknek és a másik Jánosnak, a pécsi püspöknek a kik,

nagy veszedelmükre, mindketten a lengyel királyhoz pártoltak át Mátyástól, és igy ugy

látszott, hogy a rokonság révén az ifjabb Vitéz Jánosban is maradt valami a régi ellenséges

érzésből, mert ritkaság, hogy valaki hamarosan eltérjen családja hagyományaitól. Ezért a

király nem szivesen hallott ezen emberről.

Történt azonban, hogy Galeotto Marzionak, a kit a király egyetemes képzettségeért, tréfás és

elmés beszédeért igen szeretett, élete és vagyona végső veszedelembe jutott és “A köznép

előtt ismeretlen dolgokról” czimű könyveért, mint eretneket elitélték, hanem ügye végre a

nagy tudós IV. Sixtus pápa elé került s az ő parancsára kibocsátották gyalázatos börtönéből és Rómába ment. Itt sok versenytársa és halálos ellensége akadt; hanem a pápa, a ki Galeottot tudománya szerint becsülte, előbbi állását és javadalmazását visszaszerezte neki és feloldotta az itélet alól ugy, hogy Sixtus segitségével s itélete és tekintélye folytán Galeotto visszanyerte előbbi méltóságát és vagyonát. A pörös eljárás alatt, - mert az ügy sokáig elhuzódott, - Vitéz János sokat fáradozott, részben Galeottohoz való régi barátságból, részben Mátyás király kedvéért, a kiről tudta, hogy Galeotto becsületességeért és rendkivüli tudományáért kedves embere. Kieszközölte, hogy Galeotto Rómában mindent megkapott ingyen, a mire csak becsülete s gondtalan élete szempontjából szüksége volt.

Galeotto azután Mátyás királyhoz sietett, s rendre mindent elbeszélt neki, elmondta remény-

kedését és kétségbeesését, a király pedig komoly megilletődéssel hallgatta, hogy a buta tömeg kegyetlenül meg akarta ölni, a tanultabbak és nemesebb gondolkozásuak azonban megsajnálták és pártját fogták.

Ezen hosszú elbeszélés alatt, - mert a király mindent elejétől hallani akart, - Vitéz János is

szóba került, hogy a király kedvéért mennyit tett Galeottoért. A király erre teljesen megszűnt

haragudni Jánosra és mikor Magyarországra visszatért, kegyesen fogadta és értésére adta,

hogy soha sem fogja elfelejteni, mit tett Galeottoért, az ő becsületére. Valóban igy is csele-

kedett, mert Vitéz Jánost először fontos dologban követül küldötte Francziaországba, majd

mikor onnan haza jött, egy igen gazdag püspökséggel tisztelte meg. Most is szerémi püspök.

Hogy Szerém városa, - a mely egy hegynek is nevet adott, - attól a hajdani Sirmustól, a

triballok királyától vette-e nevét, most nem vitatkozom róla. Egy pár dolgot azonban fel-

emlitek, a mit a régiek vagy nem ismertek, vagy elhallgattak, vagy nem is láttak, mert akkor

még meg sem volt. Mert hosszu idő forgása sok oly dolgot vet felszinre, a mit azelőtt sohasem látott az ember, és viszont számtalan azelőtt ismeretes dolgot teljesen megsemmisít. Hogy a szerémi-hegy boráról ne is beszéljünk, a mely oly kellemes, hogy széles e világon nehezen akad párja, vagy hozzá hasonló, hogy tökféle körtéjét se emlitsük, a mely oly nagy, hogy egy  szemet belőle alig lehet két kézzel átmarkolni: csak egy hallatlan s csodálatos dologról teszek emlitést, a mely állitólag sehol másutt nem található. Itt ugyanis az arany cserje módjára terem és a kerti spárgához hasonlit, néha pedig, mint a szőlőkacs a tőke körül csavarodik, s rendesen két könyöknyire is megnő, a mit gyakran láttam a saját szememmel. Hanem ez a spárga-formáju, vagy a szőlőtőkén termő kacs-alakú arany nem teljesen tiszta, hanem olyan,   mint a rhénesi (rajnai) arany. Azt beszélik, hogy az ilyen természetes aranyból készült gyűrű meggyógyítja a szemölcsöt, az ilyen gyűrű pedig nagyon könnyen készül, mert ugyan micsoda fáradságába kerül az embernek, ha az aranyszálat az ujjára csavarja? Különben nekem is van egy ilyen arany-cserje-ágból készült gyűrűm.

Ilyen vidék püspöki méltóságával tüntette ki Mátyás király Vitéz Jánost, mert a király senkit

sem hagy jutalom nélkül, ha igaz ok van rá.

Forrás: Galeotto Marzio könyve Mátyás királyról

Mátyás király...27

Egy bölcs mondás.

Mátyás királytól gyakran hallottam, hogy a jelen kor történetirói rosszul teszik, hogy az

országok és városok mostani neve helyett az ókorit igyekeznek használatba hozni, mert ha a

városoknál nem is, az országoknál már igen is nagy zavart és félreértést okoz ez az eljárás.

Mindenki tudja, hogy ha valaki most a “gallok királyáról” beszél, nem érthetjük rajta

“Francziaország királyát”, mert hisz a “gallok nemzetsége,” mely az Alpokon innen is, túl is

lakott, zavart okoz, mert épen nem felel meg Francziaország lakosságának. A ki Szerbiát

Mysiának hivná, hibát követne el az elnevezésben, mert két Mysia van és mai napság Mysia

és Thracia egy-egy részét Ráczországnak nevezik. Tudjuk, hogy a hunnokról és avarokról elnevezett Hungaria Pannoniát is, Daciát is magában foglalja. Mit szóljunk Lengyelországról, a mely Germania és Scythia területeit egyesiti magában? A “Sclavinia” “Szlávország” elnevezés pedig most már oly tág körű kifejezés, hogy még Italiára is rá lehet érteni. Mindennek az országok nyelve az oka. Ausztria azon részén, a hol Bécsujhely fekszik, a magyarokból is, meg más nemzetekből is található egy-egy töredék. Italiában az Aemilia-ut környéke ma tágasabb és más területeket is magában foglal; Marchiának is mások ma a határai, mint amelyek Picenum rónájának voltak. Egy szóval, mondá a király, szükséges volna, hogy a nyelvek, országok és kormányzások változásával mindig az uj nevet használjuk. Erre van is példa, mert Plinius III. könyvében így ir: “A liburnok népe egész a Titius folyóig lakik, s részei voltak a mentorok, himmanusok, encheleák, dudinusok és azok, a kiket Callimachus venetusoknak nevezett.” Most pedig az egészet közös néven Illyricumnak hivják. Ha pedig valaki a városokat és országokat illetőleg ellenkező véleményen van, olvassa csak el Strabót, a hol látni fogja, hogy a régi nevek ujakba olvadnak át: Muento helyett Ferrariát és Felsina helyett Bononiát fog találni. Cornelius és Sempronius városait ma Imolának és Faenzanek nevezik, egyébként a Faenza (Faventia) és Bononia (Bologna) neveket az ókoriak is használták. Fluentiából Firenze, Pataviumból pedig Padua lett. Azt a Mantuáig terjedő területet, a melyet Strabo szerint Venetiának neveztek, ma Marchiának és Trevisonak hivják,  de határai már nem ugyanazok. Az ókori Taurunumot az ifjabb magyar nemzedék Nándorfehérvárnak, a szerbek és olaszok pedig Belgrádnak hivják; mind a magyar, mind pedig a szláv név “fehér várat” jelent. Mindezekből tehát azt kell következtetnünk, hogy azon esetben, ha a nyelv megváltozik, a várost ujra épitik, uj kormányzás lép életbe, vagy uj ország alakul, nem helyeselhető, hogy a tények s helyi körülmények változásának tekintetbevétele nélkül mindenben a régi névhez ragaszkodjunk, mert a nevek változnak, s igen kevés maradt meg úgy, hogy eredeti formájából csak egy kissé is el ne változott volna. 

Forrás: Galeotto Marzio könyve Mátyás királyról 

???...

...avagy, csak ez volt raktáron

Mátyás király...26

Egy bölcs mondás.

Egynéhány ur nagy dicsérettel emlékezett meg Alfonsoról, Arragonia és Nápoly királyáról, a

ki vitéz és bölcs cselekedetei, lelki nagysága és mérhetetlen bőkezűsége révén örök hirnevet biztosított magának. Viselt dolgait ugyanis és bölcs mondásait és cselekedeteit hires tudós férfiak örökitették meg irásban. Ezen nevezetes cselekedetei között nem utolsó dolog az sem, hogy már idősebb korában annyira a tanulásra adta magát, hogy valóságos tudós lett belőle.  

Ennek a kitünő fejedelemnek példáját két dologban látjuk: abban, hogy Beatrix természeténél fogva ép ugy jár, a kezét is ép oly ügyesen használja, mint Alfonso, másrészt, a mi igazán derék dolog, nagyon tanult asszony s meg tudja becsülni és tisztelni a tudós férfiakat.

Nagyatyja példáján indulva az olvasást vagy figyelmes hallgatást soha sem hagyja abba.

Francesco herczeg, a királyné testvére is Alfonso hajlamait és vitézségét követve, tanultsága, bőkezűsége, jósága, nagylelkűsége, éles esze, a közügyekben tanusitott bölcsesége, a veszélyekben mutatott bátorsága, nemes erkölcsei és becsületes szavatartása alapján már ily fiatal korában is oly nagy reményt kelt mindenkiben maga iránt, hogy méltán várhatjuk tőle, hogy rövid időn valóságos második Alfonso válik belőle. Fel sem említem, hogy mily alkalomszerűen tudnak az irókból idézni, hisz ezt általában mindenki dicséri Beatrixban és Francescoban.

Hisz Beatrix királyné oly folyékonyan és ékesszólóan beszélt Csehország királyával, hogy

az egész hallgatóság elbámult rajta; ezt a saját szememmel láttam. Már pedig tudjuk, hogy ha valaki az irók szavait alkalomszerűen és a tárgyhoz illően tudja idézni, éles eszéről és a tudományokban való gyakorlottságáról tesz bizonyságot. Nemde még mindenki élénken emlékszik rá, hogy - a mint már említettem is - mikor egy alkalommal egy urasszony állhatatlanságáról volt szó, Beatrix szép ajkairól azonnal Virgilius szavait hallottuk: “Örökös változandóság és állhatatlanság: ez az asszony” és egy ifjunak, a ki igen nagy aggodalommal kereste kedvesét, Ovidius ezen szavait idézte: “A szerelem aggódó félelemmel teljes dolog,” A zsoltárokról ez alkalommal szót sem ejtek, hiszen nap-nap után olvas és idézget belőlük.

De hogy dolgunkra térjünk, az a hir járja, hogy az említett Alfonso király egy izben megdicsérte s megjutalmazta sáfárát, azért, mert valóságos tékozlással akadályozta meg egy másiknak a vásárlását.

Akkortájt ugyanis Alfonso király Tiburban lakott és sáfára, ha valami értékesebb dologra volt

szüksége, Rómába járt be, mert ez 16 ezer lépésnyire esik tőle. A római huspiaczra egy, a

vidék és a hal természetéhez képest elég nagy, pettyegetett angolnát vittek eladni, a mely alig nyomott három-négy fontot. A halászmester a hal ritkasága miatt, mert csak ez az egyetlen egy darab volt a piaczon, a pápa és Alfonso király épen egy pillanatban odaérkezett sáfárainak azt mondta, hogy annak adja, a melyikük többet ád érte. A pápa sáfára azonnal három aranyat igért meg érte, a királyé hatot, a pápáé tizet, a királyé huszat igért. A mint mind erősebben versengettek, a halászmester azt mondta, hogy azé lesz a hal, a melyikük harmincz aranyat fizet érte. A pápa sáfára elhallgatott, Alfonsoé pedig leolvasta a pénzt és elvitte az angolnát, s megmutatta királyának és elbeszélte, mi módon jutott hozzá. Alfonso király pedig, látva ezt a buzgó szolgálatkészséget, királyi dicséretével s ajándékaival halmozta el sáfárát.

Mátyás király pedig ezek hallatára így szólott: “A pompaszeretetet és bőkezűséget soha senki sem kárhoztatta; hanem azért, ha az én sáfárom ilyesmi módon akarta volna nekem mutogatni bőkezűségét, abban az esetben dicsértem volna meg, ha az általa megvásárolt angolnát a pápának ajándékozta volna s ez által minden okos ember belátná, hogy az ő ura sem a pénz

Forrás: Galeotto Marzio könyve Mátyás királyról

Mátyás király...25

Egy bölcs cselekedet.

Ujesztendő napján, Krisztus körülmetélésének ünnepén, a magyarok ajándékot szoktak osz-

togatni, hogy az uj év szerencsés legyen. A “strena” a “strenua” azaz “dextra” szóból szárma-

zik és “donum”-ot (ajándék) jelent, a mely szó hasonlit a göröghöz, görögül ugyanis

“δωρον”-nak nevezik a “donum”-ot vagyis az olyan ajándékot, a melyet kézbe adnak. Ezért

mint Vitruvius épitész tanusitja, a “τετραδωρον” négy arasznyi nagyságú téglát jelent.

Szokásban van, hogy a királytól is ajándékot kérnek, ugy, hogy mindenki a saját

mesterségének szerszámait eléje tartja: a kürtös kürtjét, a trombitás trombitáját, a lantos

lantját, a szakács fazekát és husos villáját, a többiek pedig a saját foglalkozásuknak megfelelő szereket viszik eléje. A király nehány aranyat vetett a fazékba, a kürtbe és trombitába és a többi szerszámba is beledobta a megfelelő ajándékot, még a királyi pinczemester is megismerte a pengésén, hogy pénz hullott a kancsójába. A sok ajándékozás késő estig eltartott, mert nagyon sokan várakoztak a király bőkezűségére. Galeotto Marzio szintén jelen  volt, nem azért, hogy ajándékot nyerjen, hanem hogy a király ajándékait tréfáival fűszerezze,  hogy a király ily nagy bőkezűsége ne legyen vidámság hijján. A tréfával és vigsággal eltelve s a királyi ajándékkal megtisztelve mindenki jó kedvében volt. Erre a király Galeottohoz fordult  s igy szólott: “Hát te miért nem nyujtod elém szerszámaidat, hogy ajándékot nyerj? Látod, hogy ezek fazekat, kancsót, kürtöt, a pinczemesterek itczét, a kocsisok lóvakarót, a szabók tűt és ollót, a csizmadiák dikicset és árt nyujtottak elém és mindegyik megkapta a maga jutalmát.” Galeotto azt felelte, hogy nincsenek vele a szerszámai. A király erre igy szólott: “A te szerszámaid a könyvek, a melyeket irtál, s a melyek könyvtáramat diszitik.” Galeotto e szavak hallatára megparancsolta fiának, Jánosnak, hogy “Az emberről” és “A köznép előtt ismeretlen dolgokról” czimű műveit hozza elő a király könyvtárából. A mint ezeket oda vitték, Mátyás király bölcsesége akkor nyilvánult meg leginkább, mert mindenki előtt nyilván mutatta, hogy a szakácsokat, kocsisokat s más efféle embereket nem szíve sugallatából, hanem nemzete szokása folytán jutalmazta meg, a tudós férfiakat azonban nem valami szokás kényszeréből, hanem lelke hajlama szerint becsüli. Mert a könyveket aranynyal és ezüsttel halmozta el és nagy mennyiségű pénzt tett hozzá, úgy, hogy Galeotto egymaga több és értékesebb ajándékot kapott, mint a többiek összevéve. A királynak ez a tette nyiltan mutatta,  hogy sok embert csak szükségből tart magánál, mert nem lehet el szolgálatuk nélkül, a jelesség bármely ágában kiváló férfiakat azonban lelke ösztönéből tiszteli és becsüli és méltó ajándékokkal jutalmazza; mert hisz amazok, bár kértek, még sem sokat kaptak, Galeotto pedig, a ki egy szót sem szólt és ilyesmit nem is remélt, de nem is óhajtott, az ajándékok mennyisége és értéke tekintetében a megajándékozottak közt a legelső helyre került. Hogy pedig mily lényeges dolog az, ha valaki valamit nem megcsontosodott szokásból, hanem lelke ösztönéből cselekszik, ennek megitélését ezen könyvem olvasóira bizom, mert az egyik az állatokkal, a másik pedig az istenekkel közös bennünk.  

Forrás: Galeotto Marzio könyve Mátyás királyról