Mátyás király...3

Egy találó mondás.

Követek jöttek a lengyel királytól Visegrádra, mert ez a neve Budától egy schoenusnyira fekvő, a Duna partján épült királyi székhelynek, mellette egy ugyanolyan nevezetű várossal; a régibb királyok építették ugyan, de Mátyás teljesen újjáépítette és nagyszerű palotákat emelt benne. Mert hát mindenkinél jobban tudott gyönyörködni a szép épületekben, és az építéshez oly kiváló tehetsége volt, hogy az épületek díszítése és kényelmes berendezése dolgában a legkitűnőbb épitőművészekkel is győzelmes versenyt állhatott volna. Eljöttek, mondom, a követek jól elkészülve, mert jól tudták, hogy Mátyás igen eszes ember és hamar kész a felelettel, és anyanyelvükön oly hosszú beszédet mondtak, hogy jó két óráig eltartott. Bár latinul tudtak, mégis anya nyelvükön beszéltek a jelen lévők nagy számára való tekintetből, mert nem akarták, hogy királyuk utasítását mindenki megértse, Ily nagy embertömegben pedig egyedül Mátyás király bírta a tót nyelvet. A tót és lengyel nyelv pedig lényegében kevésben, kiejtés dolgában azonban meglehetősen eltérnek egymástól. Beszédjük végeztével azután Mátyás király megkérdezte tőlük, mint óhajtják: latinul vagy lengyelül feleljen-e nekik? A követek ezt a király tetszésére bízták. Erre Mátyás király elejéről kezdve rendre mind elismételte, a mit csak mondottak, sőt a mit csak úgy darabosan és művészietlenül mondtak el, rendbe szedte; azután a cáfolásra  tért át, úgy, hogy maguk a követek elbámultak rajta, mert hisz oly dolgokkal hozakodtak elő, a melyekről a király semmit nem is sejthetett. A többek közt, beszédjük elején felhozták a követek, hagy Mátyás rosszul tette, hogy a lengyel püspököket királyuk ellen lázította és pénzzel segítette, - mert nem jó példa egy király részéről, ha az urakat, a népet s alattvalókat egy király ellen lázítja. Mikor már mindent megcáfolt, ezt a szemrehányást Mátyás a végére tartogatta, a követek nem csekély bámulatára, a kik már azt hitték, hogy ezt vagy feledékenységből, vagy szándékosan agyonhallgatja, mert nem tudja megcáfolni. Hanem a király rövid hallgatás után mosolyogva így szólt a követekhez: “Vigyétek hírül királyotoknak ezt is, a miről talán már azt gyanítottátok, hogy feledékenységből fel sem említem. Tanítóimtól is úgy hallottam, s néhányszor olvastam is, hogy a tévedés tisztességes, ha nagy mesterek nyomán követi el az ember: mert senki sem hibáztatja a tanulót, ha mestere után indul; az   ifjabbak engedelmességgel tartoznak az idősebbeknek és ezeket kell példaképül tartaniuk. Én, mint ifjabb, Lengyelország idősebb királyát követtem e dologban mint mesteremet, úgy, hogy mint tanítvány, tanítóm ellen fordítottam vissza a saját fegyvereit. A lengyel király ugyanis országom leghatalmasabb főpapjait nemcsak lázította, hanem nagy sereggel támogatta is ellenem.”10 Ezen szavakra a követek elszégyenlették magukat, mert igaz dolgokat hallottak.  

Ebben a hosszú latin nyelvű beszédben Mátyás király egyetlen egyszer vétett a grammatika

szabályai ellen; azt találta ugyanis mondani: “ordinem quam”, - nőnemben, hanem azonnal

kijavította: “quem, hímnemben akartam mondani.” Mátyás király beszéde folyékony, gon-

dolkodása fordulatos, nyelve csiszolt, emlékezete tartós és gyakorlat útján edzett. Mindezt

azonban nem annyira tanulás, mint az ékesszóló és tanult emberekkel való gyakori érintkezés útján sajátította el, mert csak tizennégy éves volt, mikor királlyá választották.
Forrás: Galetto Marzio könyve Mátyás királyról