Mátyás király...24

Egy bölcs mondás.

Egy olmützi tanácskozáson a hol Cseh-, Német- és Magyarország és más nép fejedelmei

tartottak gyülést, a fejedelmi konyhák szagára igen sok bohócz és udvari bolond is össze-

sereglett. Volt ezek között egy elég elmés ember, a ki német nyelven szerzett éneket adott elő Mátyás király előtt, elég ügyes taglejtések kiséretében. Névszerint felsorolta benne Európa fejedelmeit, a kikről az a híresztelés járta, hogy a török támadással szemben nagyobb hadat fognak járni, felemlítette hadi erejüket, vitézeik számát, és azzal végezte, hogy valamennyinek Mátyás király lesz a fővezére, részben, mert legközelebbi szomszéd, részben, mert a törökkel vívott hosszas hadakozása s a háborukban szerzett nagy tapasztalatai révén általános meggyőződés szerint valamennyi fölött áll. Ez volt az ének első fejezete, a második a király roppant nagy dicséretét tartalmazta, igazat, hamisat összezavarva. Akárki is volt ennek az éneknek a szerzője, vagy nem ismerte jól Mátyás tetteit, vagy roppantul hizelegni akart, mert sok hamisat vegyített az igazak közé. A mit katonai kitünőségéről, nagyszerűségéről, tudományáról, emberszeretetéről és bölcseségéről mondott, az teljesen igaz, hanem a mit óriási erejéről, vénuszi szépségéről beszélt, ki ne tudná, hogy ezek pusztán, költött dolgok? Hisz Mátyás király közepes erejű s férfias szépségű ember, ez szemmel látható. A haja majdnem aranysárga szinű, egy kissé göndör, sűrű és hosszú, a szeme élénk és tüzes, arcza piros-pozsgás, a keze ujjai hosszuak és a kis ujjait nem tudja egészen kinyujtani, igy tehát inkább Mars, mint Venus áldotta meg szépséggel. Minthogy Mátyás király magas gondolkozásu ember, tetteinek igaz dicséretét nem utasítja vissza, a költött dicsőitésnek és hizelgésnek azonban nem barátja; annyira nem szereti, hogy szinte nagyon haragszik érte.

A német bohócz éneke végre oda lyukadt ki, hogy előadásának jutalmát kezdte kérni, s az

énekmondás nehézségét emlegette. A király az ének végével igy szólott: “Nagyon sokat dicsértél énekedben oly dolgokért, a melyeket én el sem követtem. Hanem azért nem neheztelek rád, mert jóhiszeműleg beszéltél és én úgy fogadom verseidet, mint buzdítást a nagy tettekre, és tehetségem szerint rajta leszek, hogy amennyire tőlem telik, szavaidat valóra váltsam. Hanem azt az óriási erőt, ganymedesi és absoloni szépséget többé ne emlegesd előttem.

Most már láttál a saját szemeddel, ha ezután is a hízelgés vétkébe esel, nem érdemelsz ujra

bocsánatot. Hanem fáradságodnak, előadásodnak és hízelgésednek jutalmát akkor várjad, ha majd mind az beteljesül, a mit jövendölsz, mert nagyon sokról beszéltél, a mit óhajtunk, de a mit most, mikor a török roppant háboruval fenyeget, csak reménylenünk szabad.”  

Forrás: Galeotto Marzio könyve Mátyás királyról

Mátyás király ...23

Egy bölcs mondás.

A király udvarát naponta látogató tudósok között volt egy hat-újjú, a jobb kezén ugyanis két

hüvelykújja volt. Ha ezt említették előtte, nagy haragra lobbant, különösen azért, mert többen

szörnyszülöttnek tartották azokat, a kiknek jobb kezén hat újjuk van. A király pedig azt álli-

totta, hogy az a hat-újjú méltán lobban haragra. “Mert, mondá, az ókorban a torzszülötteket

szerencsétlen előjeleknek tartották és ezért engesztelő áldozatokat mutattak be születésükkor az isteneknek, mert ugy látszik, mindig valami nagy szerencsétlenséget jeleztek előre. Ezt Lucanus szavai is mutatják a következő sorban: “És számra és módra nézve szörnyű születések (fognak következni.)” Ennek meg is volt a maga oka. Igen ritkán történik ugyanis, hogy a természetellenes testben ne lenne a lélek is természetellenes és fonák, mert a mint tudós férfiaktól hallottam, az orvosok véleménye szerint a lélek a test alakja után idomul. Már  most ha valaki más valakinek szemére hányja, hogy teste rendellenes, ez annyit tesz, hogy az illetőt gonoszsággal vádolja. És ugyan ki fojtaná el haragját, ha a gonoszok közé sorozzák?

Hisz senki sem oly elvetemült, hogy az “elvetemült” névtől ne irtóznék. Még ha óhajtja és

követi is a gazságot, még sem kivánja, hogy gazembernek tartsák és nevezzék. Hányszor

látjuk, hogy a kik sántának, vaknak vagy testük bármely részében hibásnak születnek, erkölcs és észtehetség dolgában is sántítanak, vakoskodnak és helytelenül gondolkoznak. Az ép test azonban egészséges szellemi tehetséget is nyujt. Hanem azoknál, a kik véletlenül bénultak meg, másképen áll a dolog. A legvitézebb és legderekabb királyokkal és hadvezérekkel, a legkitünőbb katonákkal is megesik véletlenül, hogy megvakulnak vagy megsántulnak, mint például Horatius Coclesről olvassuk, hogy egyes-egyedül állította meg Porsenna király seregét a Tiberis hidján és mert arról leesett, egész életén keresztül sántitott. Emlitsem-e, hogy Fülöp, Nagy Sándor atyja, Hannibal és Sertorius fél szemére vak volt. Különben a szentirás is elbeszéli, hogy a derék Jákob az angyallal vívott küzdelme óta sánta maradt; azt mondja az irás, hogy azóta elszáradt a lábaszára. A ki tehát valakinek igy véletlenül esett elbénulását emlegeti, csak az illetőnek jeles cselekedeteit hozza emlékezetbe. Ezért nagyon jól megfelelt Horatius Cocles egy valakinek, a ki sántaságát gunyolta, mikor azt válaszolta, hogy ez minden lépésnél csak dicsőségére emlékezteti. A torzszülöttek tehát születésüktől fogva azok és nem későbben váltak azzá. Nem tiltotta-e el a régi törvény a horgas orru, szabálytalan homloku embereket a papi állástól? Mert a születéstől fogva meglevő rendellenesség mintegy az Isten által adott jegy, a melyről megtudhattuk, ki milyen ember, kit kell követnünk, kit kerülnünk.” 

Forrás:Galeotto Marzio könyve Mátyás királyról 

Mátyás...22

Egy bölcs mondás.

Egy nem épen tudatlan ember önmagára alkalmazva idézte Terentius következő szavait “A

hizelgés jó barátokat, az igazmondás ellenségeket szerez.” Mátyás király kétségbevonhatatlan okokkal azonnal ráczáfolt, hogy ez nem igaz és ellenkezik az emberi természettel, s igy szólt:

“A philosophus tanusága szerint, minden ember természeténél fogva tudni óhajt. De, - hogy

az ő tanusága mellett maradjunk - semmit sem tudunk valójában, csak azt, a mi igaz. Ebből

azután az következik, hogy az igazság az emberi természetnek nagyon is megfelelő valami. Aki tehát embernek érzi magát, kell, hogy egyuttal az igazság barátjának vallja magát. Már

most ha a költők és vigjátékirók olyan szavait idézzük, a melyek csak bizonyos személyek

helyzetének, nem pedig az általános igazságnak felelnek meg, ezeket nem kell kétségbevonhatlan bizonyítékok gyanánt használni. Hisz néha a szolgák, szolgáló leányok, haszontalan kikapós legények, a kiket a költők szerepeltetnek, azon költői zománczczal beszélnek, a mely minden személynek megadja a maga jellemző sajátságát. Innen van, hogy a költői beszédben a leghitványabb, legaljasabb, az igazsággal homlokegyenest ellenkező és egymásnak is ellenmondó állításokkal találkozunk.” A király fejtegetésének hallatára az illető elpirult és csakhamar belátta, hogy a kiváló szellemeket még sem hizelgéssel és szolgai meghunyászkodással, hanem igazmondással lehet megnyerni.  

Forrás: Galeotto Marzio könyve Mátyás királyról

Mátyás király...21

Egy bölcs mondás.

Egy nem épen tudatlan ember önmagára alkalmazva idézte Terentius következő szavait “A

hizelgés jó barátokat, az igazmondás ellenségeket szerez.” Mátyás király kétségbevonhatatlan okokkal azonnal ráczáfolt, hogy ez nem igaz és ellenkezik az emberi természettel, s igy szólt:

“A philosophus tanusága szerint, minden ember természeténél fogva tudni óhajt. De, - hogy

az ő tanusága mellett maradjunk - semmit sem tudunk valójában, csak azt, a mi igaz. Ebből

azután az következik, hogy az igazság az emberi természetnek nagyon is megfelelő valami. A ki tehát embernek érzi magát, kell, hogy egyuttal az igazság barátjának vallja magát. Már

most ha a költők és vigjátékirók olyan szavait idézzük, a melyek csak bizonyos személyek

helyzetének, nem pedig az általános igazságnak felelnek meg, ezeket nem kell kétségbevonhatlan bizonyítékok gyanánt használni. Hisz néha a szolgák, szolgáló leányok, haszontalan kikapós legények, a kiket a költők szerepeltetnek, azon költői zománczczal beszélnek, a mely minden személynek megadja a maga jellemző sajátságát. Innen van, hogy a költői beszédben a leghitványabb, legaljasabb, az igazsággal homlokegyenest ellenkező és egymásnak is ellenmondó állításokkal találkozunk.” A király fejtegetésének hallatára az illető elpirult és csakhamar belátta, hogy a kiváló szellemeket még sem hizelgéssel és szolgai meghunyászkodással, hanem igazmondással lehet megnyerni.  

Forrás: Galeotto Marzio könyve Mátyás királyról

Mátyás király ...20

A király csodálatos természete.

Mátyás királynak csodálatos volt a természete. Mert ugyan nem csodálatos-e, hogy zaj köze-

pette, ágyudörgés mellett, a táborban el tudott szenderedni, otthon pedig, a legnagyobb kényelemben sem tudott álomba merűlni, ha kamarásai susogtak vagy halkan beszéltek. Szerbiában ugyanis, mikor Szabács várát ostromolta és bevette (1476), mikor a hajitó gépekből szórt kövek döngették a falakat, a föld rengett és a tábor zajlott, álom nyomta el és ledőlt, de bár - mily fáradtan aludt is, a legcsekélyebb susogás felverte. Így tehát a susogás és halk beszéd felriasztotta azt, a kit a harczosok zaja és az ágyudörgés is el tudott altatni. Ez mindenesetre igen bámulatos valami. Ne is tulajdonítsa ezt senki gyanakodás vagy óvatosság eredményének, mert hisz ez mindenütt igy volt vele, amint magam is igen sokszor tapasztaltam.

Forrás: Galeotto Marzio könyve Mátyás királyról  

Mátyás király...19

Egy bölcs mondás.

Mátyás királynak fülébe jutott, hogy szolgái közül néhányan mérget kevertek számára és ez a hir az első pillanatra valószinűnek látszott. A király azonban igy szólt: “Aki igazságosan és

törvény szerint uralkodik, annak nem kell félnie, hogy környezete megmérgezi vagy leszúrja,

s azután, ami valószinű, az még nem egészen bizonyos.” Ily szavakkal tette nevetségessé a

vádaskodókat, ugy hogy többet nem volt kedvük hasonló ostobaságokat kigondolni, mert a

király a vádaskodók arczán és viselkedésén észrevette, hogy csak gyűlölködnek és áskálódnak a bevádlottak ellen

Forrás: Galeotto Marzio könyve Mátyás királyról

Mátyás király...18

Egy bölcs cselekedet.

II. Pál pápa egy veronai születésű Szent Ferencz-rendű barátot küldött Magyarországra, a ki

életszentségben, finom műveltségben és az ókori tanulmányokban egyaránt kitünő ember volt.

Minthogy számtalan nehéz ügyes-bajos dolgában bölcsen járt el, sikerült a kitünő emberismerő Mátyás király kegyeit megnyernie. Így történt, hogy a király hamarosan püspökké nevezte ki. A magyar királyoknak ugyanis megvan az a kiváltságos joguk, hogy a püspököket ők nevezik ki, a pápa azután megerősíti őket állásukban. Ezen hirtelenül történt kinevezés ellen sok magyar ur, a kiknek fiai szerették volna elnyerni a püspökséget, erősen kikelt, s ugy gondolkodtak, hogy az már még sem járja, hogy egy idegen embert, a ki kötelet hord a derekán, mezitláb járkál és ajtóról-ajtóra megy kenyeret koldulni, oly rövidesen és minden nehézség nélkül egy oly gazdag püspökségbe, valóságos kis-királyságba ültessenek, - pedig hát sok magyar embernek előkelő származása, tanultsága s egyházi szolgálata régen jól ismert dolog, - s még hozzá ugy tünik fel a dolog, hogy amazt épen ezek ellenére emelték fel oly magasra. A király a barát rátermettségének tudatában semmit sem hallgatott senkire sem, sőt sűrű levél- és követváltással kérte IV. Sixtus pápát, hogy Gábrielt - mert igy hivták a barátot - vegye biborosai közé. Hanem Sixtus és a biborosok azt irták vissza, hogy ők a királynak kész szolgái ugyan és minden más dologban megteszik a király akaratát, hanem ezt a barátot, a kit a szegénység, tisztaság és engedelmesség fogalma köt, nem kell kiszakitani klastromából.

Mert az ilyen emberek, a kiket a világra nézve megholtaknak szokás tartani, nem alkalmasak

a világi ügyek intézésére; ha magasabbra jutnak, csak zavarják az egyház kormányzását, mert ritkán van kellő gyakorlottságuk és tapasztaltságuk, már pedig ezek nélkül senki sem állhatja meg a helyét becsülettel. Hanem Mátyás király mindezt figyelmen kivül hagyta és követei által még jobban kérte a biborosok testületét és a pápát, magasztalta Gábrielt és épenséggel  semmit sem hallgatott tanácsosaira, a kik arra akarták rávenni, hogy ne zaklassa a pápát és a biborosokat, a kik ezt a dolgot ugy sem akarják, hisz a saját nemzetéből is többen vannak, a kikről tudhatja, hogy a pápának is tetszeni fognak és a kik előkelő származásuk, erényes életük és a kereszténység védelmében kifejtett buzgalmuk révén sokkal jobban rászolgálnak a biborgallér viselésére, mint Gábriel. A király azonban rendületlen maradt és senki sem birta eltériteni szándékától, ugy hogy Gábriel püspök, az egykori ferenczes-barát, a király kedvéért az egész biboros-testület hozzájárulásával megkapta a biborosi méltóság jelvényeit. Ő maga semmit sem tudott a dologról, s mikor hirül kapta, hogy biborossá lett, sokáig könnyezett, mert tudta, hogy a király közbenjárásának köszönheti, már pedig a királynak ennyi jóságát nem birja méltóképen meghálálni.

Hanem később, mikor Rómába ment lakni, mindenki elismerte, hogy Mátyás király kitünően

ismeri az embereket és hogy helyesen választott; Gábriel ritka deréksége, rendkivüli ügyes-

sége és csodás bölcsesége alapján ezt mindenki hangoztatta.

Forrás: Galeotto Marzio könyve Mátyás királyról

Mátyás király...17

A király csodálatos tisztasága.

Magyarországon az a szokás, hogy négyszegletű asztalnál étkeznek, a mely szokás még a régi rómaiaktól származik, - továbbá, hogy mindent lében adnak fel, s a mártások az ételek minősége szerint különbözők. A libát, kacsát, kappant, fáczánt, foglyot és seregélyt, a mi itt mind nagy számmal található, továbbá a marha-, bárány-, gödölye-, sertés- és vaddisznóhúst mind más és más megfelelő lében, részben kirántják, részben becsinálják. Szokásuk továbbá, hogy nem úgy, mint nálunk, mindenki külön-külön, hanem hogy valamennyien egy tálból esznek, és a falatok kiszedésénél és a hús evésénél nem használnak villát, a mint az most már Italiának a Pó folyón alul eső részeiben mindennapos szokás. Mindenki egy szelet kenyeret tart a kezében és arra veszi a közös tálból, a mi kedvére való falat, azután darabokra szedve újjaival emeli a szájához. A magyaroknál rendesen nem osztják szét előre az ételt, ezért van azután,  hogy a magyarok oly nagy számában alig találkozik valaki, a ki a rendkivűl gazdagon teritett asztal mellett kezét vagy ruháját a bepiszkolódástól meg tudná őrizni, mert a sáfrányos mártás le-lecsepeg és bepiszkítja az embert. A sáfrányt, szegfűszeget, fahéjat, borsot, gyömbért és más fűszert igen nagy mértékben használják. Mivel a magyarok erősebbek és hevesebb vérűek, mint az olaszok, nem látszik természetellenesnek, hogy fűszereket használnak, mert, a mint Avicenna mondja, a hevítő szerek a hevesebbeknek valók és az ember mindig a megfelelő táplálékból meríti erejét. Már pedig mindenki tudja, hogy a fűszerrel készített ételek rendesen jobban hevítenek. Szemmel látható dolog, hogy a mártástól és sáfrányos létől sáfrányossá lesznek különösen az ember körmei és újjai, a melyekkel az ételhez nyúl. Hanem azért Mátyás király, a ki szintén kézzel nyúlt mindenhez, soha sem piszkolta el magát, bármennyire a társalgásra veszett is a figyelme, mert nála étkezés közben mindig vita folyik, vagy valami komoly vagy tréfás dologról társalognak, vagy költeményt énekelnek. Mert itt sokan vannak az énekesek és lantosok, a kik hazai nyelven, lant kiséretében a hősökről énekelnek az asztalnál. Ez a rómaiak szokása volt, és a mi révünkön jutott el a magyarokhoz. Mindig valami kiváló hőstettről énekelnek, anyagot mindig találnak hozzá: mert Magyarországon minthogy különböző nemzetségű ellenségek közt fekszik, bármely perczben fellobbanhat a háború lángja. Szerelmes verset ritkán énekelnek a király asztalánál, hanem legtöbbnyire a török ellen való harczokról van szó, csinos előadásban. A magyarok, - nemesek, jobbágyok, - majdnem egészen egyformán beszélnek, minden különbség nélkűl: mindenütt egyforma a kiejtés, a szavak használata és a hangsúlyozás. Hogy Italiáról beszéljek, nálunk oly nagy a nyelvi eltérés,  hogy a városi polgárok és parasztok, a calabriaiak és tusciaiak annyira eltérően beszélnek, hogy igen nehéz egymást megérteniök, a magyarok azonban, mint említettem, egészen egyformán, vagy csak igen kis eltéréssel beszélnek. Ezért van azután, hogy egy magyar nyelven szerzett verset úr és paraszt, az ország szívében vagy határán, mind egyformán megért. De hogy dolgunkra térjünk, nagy bámulatomra a saját szememmel láttam, hogy a király akár beszélt, akár az énekre vagy társalgásra hallgatott a legnagyobb figyelemmel, mégis tovább evett s még sem szennyezte el magát soha sem. Ez bizony bámulatos valami, mert hisz mások a legnagyobb figyelem és vigyázat mellett sem bírják sem kezüket, sem ruhájukat tisztán megőrizni. Ez tehát a királynak veleszületett tisztasága, a mi az ország példájával és szokásával ellentétben, nagy dicsőségére válik. 

Forrás: Galeotto Marzio könyve Mátyás krályról 

Mátyás király...15

Egy találó mondás.

Mátyás királynak szavajárása volt, hogy egyebek között három dolog nem tetszik neki: a

melegített leves, a megengesztelődött barát és a szakállas asszony. Nyilvánvaló dolog ugyanis, hogy a melegített levesben mindig van valami kellemetlen, a megengesztelődött barátban  mindig marad valami a régi ellenségből, a szakállas asszonyban pedig van valami a férfiasságból. Már pedig ez ellenkezik a természettel és azt a gyanút kelti, hogy az ilyen asszony a vétekre is férfias bátorsággal bir.  

Forrás: Galeotto Marzio könyve Mátyás királyról

Mátyás király...14

Egy derék cselekedet.

Folyt még a háború Györgygyel, Csehország királyával, a kiről föntebb beszéltünk, - és mivel, Mátyás király és Pál pápa roppant költségére, tovább elhúzódott, mint bárki is gondolta volna, egyvalaki elment Mátyáshoz, - a nevét elhallgatom, a mint tettem könyvem nagyobb részében, mert még sokan közülük most is élnek, - és azt ajánlotta, hogy kardjával megöli György királyt, ha ötezer aranyat kap jutalmúl. Mátyás király a keze irásával és becsületszavával kötelezte magát, hogy még többet is ád, ha végrehajtja, a mit igért. Amaz sokáig leste az alkalmat, hogy tervét végrehajthassa, hanem végre is kételkedni kezdett benne, hogy a gyilkosság ily módon sikerülni fog. Látta ugyanis, hogy György király megölésére csak úgy lenne módja, ha a saját életét komolyan koczkára tenné, mert azt hű barátok vették körül, a kik a vakmerő támadást nagyon könnyen meghiúsíthatták volna. Mihelyt ezt észrevette, megmaradt gyilkoló szándékánál, de más módon akarta végrehajtani, és azt mondta Mátyás királynak, hogy méreggel teszi azt, a mit igérete szerint karddal kellene véghez vinnie. A király tüstént megparancsolta neki, hogy semmi esetre se törjön méreggel György életére. “Mi itt karddal harczolunk,” - mondá a király – “nem pedig méreggel. Különben hiában olvastam volna Fabricius történetét, a ki Pyrrhosnak, a rómaiak halálos ellenségének, megírta, hogy óvakodjék, hogy szolgái meg ne mérgezzék, mert egyikük ő neki megigérte, hogy meg fogja méreggel ölni, - és hozzátette, hogy a rómaiak karddal, nem pedig méreggel szoktak harczolni. Már pedig mi másért olvasunk könyveket, ha nem azért, hogy a jó példákat látva a jót kövessük, a rosszat pedig kerűljük?” E szavak után figyelmeztette Györgyöt, hogy csak úgy nyúljon ételhez-italhoz, ha más, még pedig hű embere megízleli előtte, mert méreg által biztos halál fenyegeti.  

Forrás: Galeotto Marzio könyve Mátyás királyról

Mátyás király...13

Egyszer egy német származású, Holubár nevű csodálatos erejű és nagyságú vitéz lovag

érkezett Budára, a kit az előre szegzett lándzsával vívott lovas viadalban győzhetetlennek

tartottak, mert azok közül, kik vele megvívtak, a legtöbbet a földre vetette előre szegzett

lándzsájával. Hogy az előre tartott lándzsával vivott, most divatban levő harczijátékot az

ókorban is ismerték volna, az ókor iróinál semmit sem olvasunk róla. Hogy azonban az

életre-halálra menő viadalban hegyezett lándzsákkal harczoltak a régiek, mind Livius, mind

Ovidius tanusítja a következő versével: “Pelias lándzsával ejtette a sebet Achilleuson, a

melyet régi ellenségének nyújtott segítsége okozott”, - Livius pedig azt beszéli, hogy Aruns és

Brutus lándzsával keresztűlszúrva ölték meg egymást. Különben Claudianus valahol érinti a

mi harczolási módunkat, hogy életre-halálra vívott tusában vagy harczijátékban hasonló fegy-

verzettel, előre szegzett lándzsákkal küzdöttek.

De hogy dolgunkra térjünk, Magyarországon is, Olaszországon is más-más módon vívnak a

lándzsával. A magyarok ugyanis mindig hegyes lándzsával, az olaszok pedig gyakran tompá-

val küzdenek, hanem az olaszok megsarkantyuzott és vágtató lovakon, a magyarok pedig

szökdécselő s nem nagyon gyorsan szaladó lóról harczolnak. A lándzsát hónuk alatt tartják és

vas-kapocscsal tartják meg, hogy hátrafelé ne csúszszon, s a hol ez megakad, akasztónak

hivjuk, - erről nem emlékszem, hogy olvastam volna az ókori iróknál.

Mihelyest Mátyás Holubár hírét hallotta, azonnal ilyen viadalra hívta ki. Holubár vonakodott,

mert nem akarta a királyt megsebezni, már pedig a mint a hegyes és kemény lándzsákkal

kezükben a küzdők és paripák teljes erővel összecsapnak, szinte lehetetlen elkerűlni, hogy a

bajnok, nagy vesztére a földre ne zuhanjon, vagy keresztűl ne szúrják és úgy össze ne törjék,

hogy sérüléseit alaposan meg ne érezné. De bármint vonakodott, a király kényszerítette, hogy

tisztességesen vívjon meg vele. Holubár ezt másodízben nem merte megtagadni a királytól,

hanem feltette magában, hogy a király legcsekélyebb csapásának enged s inkább maga esik a

földre, mintsem hogy a király veszedelmére fitogtassa erejét és ügyességét. A mint a király ezt

megtudta, királyi szavára s mindenre, a mi szent, megesküdött, hogy mihelyt észrevenné,

hogy Holubár ezt megteszi, azonnal megöletné; és esküvel kötelezte, hogy úgy vívjon meg

vele, mint valamely halálos ellenségével. Holubár, a mint a király szándékáról értesült, meg-

esküdött és félt, hogy ha másképen cselekszik, halálos büntetés vár rá, - és önmagát buzdít-

gatva bátorította magát oly küzdelemre, a minőben mindenha győzelmet aratott. Erre mindent

előkészítettek és sok ezer ember bámulta, s magam is végig néztem, mert Szent Zsigmond

terén folyt le a viadal. A király összecsapott Holubárral, paripáik a szokott módon száguldoz-

tak, - különben mindkettőjüknek igen erős lova volt. Szemközt szegezett lándzsájukkal úgy

összevágtak, hogy Holubár, lova farán át, félholtan, tört karral zuhant hanyatt a földre, mert

homlokán kapott sebet, - a király pedig, a ki mellén kapott ütést, az erős ütés következtében

lova derekáról hamarosan leereszkedett a földre, lova kantárát kezében tartva. Holubárt társai

fölemelték, azután a király viselte gondját, - majd mikor egészségét visszanyerte, lovakat,

értékes ruhákat s nagy mennyiségű pénzt kapott a királytól ajándékba, s visszatért hazájába s

szerte dicsérte a király bőkezűségét és vitézségét.

Hogy az igazat megvalljam, én magam is csodálkoztam a viadal ilyetén eredményén, hisz

mindkettőt jól ismertem: Holubár roppant nagy testű s testének megfelelő erejű, - Mátyás

király pedig középtermetű és közepes erejű ember volt. Hanem Mátyás királyt mindenki

csodálta és magam is csalódtam benne, pedig régi jó ismerőse voltam. Mikor ugyanis lovagol a király, egy tenyérnyivel magasabbnak látszik, mint ha gyalog jár, - ha valaki gyalogosan is,

lóháton is jól megfigyeli a nagyságát. Továbbá, valahányszor úton voltunk, még a legnagyobb

seregben is, a király födött fővel és eltakart arczczal lovagolt, mert ez ennek a nemzetnek a

szokása, akár azért, hogy a hideg keménységétől s a nap hevétől szabaduljanak, akár hogy

még a nagy forróságban is ily ruhákban növekedve, s szükség esetén a sisak súlyától és me-

legségétől se idegenkedjenek, - fejüket tehát körűltekergetett kendőkkel úgy elkötik, hogy a

szemük bogara is alig hogy kilátszik. A királylyal, mikor így el volt burkolva, egy alkalommal

sokáig beszéltem, s még sem tudtam, hogy kivel van dolgom, mert a hangja ugyan a királyé

volt, hanem szokottnál magasabb termetétől azt gyanítottam, hogy más valaki. Sokkal

nyulánkabb volt, mint a király, és úgy beszéltem vele, mint egy közvitézzel. -

De hogy már mindent elmondjak, Mátyás király gyönyörűen megüli a lovat és oly kitünő

lovas, hogy századunk kevés hozzá foghatót vagy hasonlíthatót látott. Hogy magamról is szól-

jak, én, a ki oly sok ezer- meg ezer emberrel találkoztam és oly sok országot bebarangoltam,

nem emlékszem, hogy kettőnél több embert láttam volna, a ki ép oly remekűl lovagol. Az

egyik Francesco Sforza, Milanó herczege, a másik Roberto de Sanseverino, a ki napjaink-

ban fiaival együtt oly sok hőstettet vitt véghez. Mint a velenczei seregek fővezére csekély

csapataival úgy visszaverte egész Itáliának Velencze ellen törő hadi erejét, hogy minden

ellenségét kifárasztva s legyőzve megnagyobbította s nagy jövedelmekhez juttatta a velenczé-

sek birodalmát, - mert semmiféle fáradságtól, veszedelemtől és nélkülözéstől sem riadt vissza.

Egész Itália megbámulta vitézségét, katonai képzettségét, lelki nagyságát és hadvezéri

képességeit, és nemcsak fővezérré választotta, hanem bérét előre megfizetve, több esztendőre

meg is erősítette ezen állásában. A békekedvelő Robertot, kinek Italia oly sokat köszönhet, az

olasz herczegek társasága oly tisztelettel környezi, hogy a neve halhatatlanná lesz. És valóban

joggal: gyorsan tervez és végez, a társalgásban nyájas, a közügyek intézésében megfontolt és

körültekintő, teste fáradhatatlan. Már túl van a hetvenen és mégis oly fiatalosan és fürgén jár,

hogy csak harmincz esztendősnek látszik. Ennek az ily nagy férfiúnak számos magához

hasonló gyermeke van, - hogy a többiről hallgassak, most csak kettőről teszek említést, a

kikkel gyakrabban beszéltem. Olyanok, hogy semmiféle, bármily veszedelmes háború sem

bírja megtörni őket. Annak örűlnek legjobban, ha hallhatják az ágyúk dörgését, a fegyverek

csattogását, a harczi zajt, - és látják, mint borúl minden harczi lángba. Casparot nagy vitéz-

ségeért, mérhetetlen vakmerőségeért, csodás gyorsaságaért, az ellenséges kerületekre való

gyakori becsapásaiért és pusztításaiért, a veszedelmek közepette tanusított lélekjelenléteért és

okosságáért melléknéven “viharnak” nevezik, mert bárhova megy, győzhetetlen karja úgy

lever mindent, mint a vihar a fákat. A Velenczében és Mantuában minapában tartott lándzsás

bajvívásban nem az ő ügyessége tűnt-e ki legjobban azáltal, hogy többeket földre terített,

másokat hanyatt vágott, ismét másokat nyomorékká és bénává tett, úgy hogy mindenkinek

egyhangú ajánlatára nyerte el fáradsága és vitézsége díjait. E mellett szép ember, nyájas

beszédű, csapatvezetésre és személyes párbajra egyaránt alkalmas és így megfelel mellékneve

nagyságának: mert a ki a viharnak ellene mer szegülni, vagy összeroskad, vagy legalább is

súlyos sérűlést szenved.

Mit szóljak a kisebb fiúról, Roberto-Antonio-Mariáról? a ki jó erkölcsökben, teste edzésében,

a katonai gyakorlatokban, vitéz és okos tettek végrehajtásában mindenben kitünő atyja példá-

ján indul. Ez a két testvér, Casparo és Antonio versenyt iparkodik atyját a lovaglásban,

harczolásban s más erényes cselekedetben elérni. Hogy mily kitünő harczosok és vezérek, jóltudja Ficarolum, ismeri Abbatia Lendenaria és Rodigium, látta Assula és Ollius,

rettegte Mantua és Ferraria, egész Italia pedig, mint Itália villámait és védőit dicsérte és most

is úgy dicséri. Oly nagy reményt keltenek maguk iránt az emberekben, hogy ezek már előre

sejtik, hogy az évek előrehaladtával tetteik nagyobb dicsősége együtt fog járni.

Forrás: Galeotto Marzio könyve Mátyás királyról