Mátyás király...13

Egyszer egy német származású, Holubár nevű csodálatos erejű és nagyságú vitéz lovag

érkezett Budára, a kit az előre szegzett lándzsával vívott lovas viadalban győzhetetlennek

tartottak, mert azok közül, kik vele megvívtak, a legtöbbet a földre vetette előre szegzett

lándzsájával. Hogy az előre tartott lándzsával vivott, most divatban levő harczijátékot az

ókorban is ismerték volna, az ókor iróinál semmit sem olvasunk róla. Hogy azonban az

életre-halálra menő viadalban hegyezett lándzsákkal harczoltak a régiek, mind Livius, mind

Ovidius tanusítja a következő versével: “Pelias lándzsával ejtette a sebet Achilleuson, a

melyet régi ellenségének nyújtott segítsége okozott”, - Livius pedig azt beszéli, hogy Aruns és

Brutus lándzsával keresztűlszúrva ölték meg egymást. Különben Claudianus valahol érinti a

mi harczolási módunkat, hogy életre-halálra vívott tusában vagy harczijátékban hasonló fegy-

verzettel, előre szegzett lándzsákkal küzdöttek.

De hogy dolgunkra térjünk, Magyarországon is, Olaszországon is más-más módon vívnak a

lándzsával. A magyarok ugyanis mindig hegyes lándzsával, az olaszok pedig gyakran tompá-

val küzdenek, hanem az olaszok megsarkantyuzott és vágtató lovakon, a magyarok pedig

szökdécselő s nem nagyon gyorsan szaladó lóról harczolnak. A lándzsát hónuk alatt tartják és

vas-kapocscsal tartják meg, hogy hátrafelé ne csúszszon, s a hol ez megakad, akasztónak

hivjuk, - erről nem emlékszem, hogy olvastam volna az ókori iróknál.

Mihelyest Mátyás Holubár hírét hallotta, azonnal ilyen viadalra hívta ki. Holubár vonakodott,

mert nem akarta a királyt megsebezni, már pedig a mint a hegyes és kemény lándzsákkal

kezükben a küzdők és paripák teljes erővel összecsapnak, szinte lehetetlen elkerűlni, hogy a

bajnok, nagy vesztére a földre ne zuhanjon, vagy keresztűl ne szúrják és úgy össze ne törjék,

hogy sérüléseit alaposan meg ne érezné. De bármint vonakodott, a király kényszerítette, hogy

tisztességesen vívjon meg vele. Holubár ezt másodízben nem merte megtagadni a királytól,

hanem feltette magában, hogy a király legcsekélyebb csapásának enged s inkább maga esik a

földre, mintsem hogy a király veszedelmére fitogtassa erejét és ügyességét. A mint a király ezt

megtudta, királyi szavára s mindenre, a mi szent, megesküdött, hogy mihelyt észrevenné,

hogy Holubár ezt megteszi, azonnal megöletné; és esküvel kötelezte, hogy úgy vívjon meg

vele, mint valamely halálos ellenségével. Holubár, a mint a király szándékáról értesült, meg-

esküdött és félt, hogy ha másképen cselekszik, halálos büntetés vár rá, - és önmagát buzdít-

gatva bátorította magát oly küzdelemre, a minőben mindenha győzelmet aratott. Erre mindent

előkészítettek és sok ezer ember bámulta, s magam is végig néztem, mert Szent Zsigmond

terén folyt le a viadal. A király összecsapott Holubárral, paripáik a szokott módon száguldoz-

tak, - különben mindkettőjüknek igen erős lova volt. Szemközt szegezett lándzsájukkal úgy

összevágtak, hogy Holubár, lova farán át, félholtan, tört karral zuhant hanyatt a földre, mert

homlokán kapott sebet, - a király pedig, a ki mellén kapott ütést, az erős ütés következtében

lova derekáról hamarosan leereszkedett a földre, lova kantárát kezében tartva. Holubárt társai

fölemelték, azután a király viselte gondját, - majd mikor egészségét visszanyerte, lovakat,

értékes ruhákat s nagy mennyiségű pénzt kapott a királytól ajándékba, s visszatért hazájába s

szerte dicsérte a király bőkezűségét és vitézségét.

Hogy az igazat megvalljam, én magam is csodálkoztam a viadal ilyetén eredményén, hisz

mindkettőt jól ismertem: Holubár roppant nagy testű s testének megfelelő erejű, - Mátyás

király pedig középtermetű és közepes erejű ember volt. Hanem Mátyás királyt mindenki

csodálta és magam is csalódtam benne, pedig régi jó ismerőse voltam. Mikor ugyanis lovagol a király, egy tenyérnyivel magasabbnak látszik, mint ha gyalog jár, - ha valaki gyalogosan is,

lóháton is jól megfigyeli a nagyságát. Továbbá, valahányszor úton voltunk, még a legnagyobb

seregben is, a király födött fővel és eltakart arczczal lovagolt, mert ez ennek a nemzetnek a

szokása, akár azért, hogy a hideg keménységétől s a nap hevétől szabaduljanak, akár hogy

még a nagy forróságban is ily ruhákban növekedve, s szükség esetén a sisak súlyától és me-

legségétől se idegenkedjenek, - fejüket tehát körűltekergetett kendőkkel úgy elkötik, hogy a

szemük bogara is alig hogy kilátszik. A királylyal, mikor így el volt burkolva, egy alkalommal

sokáig beszéltem, s még sem tudtam, hogy kivel van dolgom, mert a hangja ugyan a királyé

volt, hanem szokottnál magasabb termetétől azt gyanítottam, hogy más valaki. Sokkal

nyulánkabb volt, mint a király, és úgy beszéltem vele, mint egy közvitézzel. -

De hogy már mindent elmondjak, Mátyás király gyönyörűen megüli a lovat és oly kitünő

lovas, hogy századunk kevés hozzá foghatót vagy hasonlíthatót látott. Hogy magamról is szól-

jak, én, a ki oly sok ezer- meg ezer emberrel találkoztam és oly sok országot bebarangoltam,

nem emlékszem, hogy kettőnél több embert láttam volna, a ki ép oly remekűl lovagol. Az

egyik Francesco Sforza, Milanó herczege, a másik Roberto de Sanseverino, a ki napjaink-

ban fiaival együtt oly sok hőstettet vitt véghez. Mint a velenczei seregek fővezére csekély

csapataival úgy visszaverte egész Itáliának Velencze ellen törő hadi erejét, hogy minden

ellenségét kifárasztva s legyőzve megnagyobbította s nagy jövedelmekhez juttatta a velenczé-

sek birodalmát, - mert semmiféle fáradságtól, veszedelemtől és nélkülözéstől sem riadt vissza.

Egész Itália megbámulta vitézségét, katonai képzettségét, lelki nagyságát és hadvezéri

képességeit, és nemcsak fővezérré választotta, hanem bérét előre megfizetve, több esztendőre

meg is erősítette ezen állásában. A békekedvelő Robertot, kinek Italia oly sokat köszönhet, az

olasz herczegek társasága oly tisztelettel környezi, hogy a neve halhatatlanná lesz. És valóban

joggal: gyorsan tervez és végez, a társalgásban nyájas, a közügyek intézésében megfontolt és

körültekintő, teste fáradhatatlan. Már túl van a hetvenen és mégis oly fiatalosan és fürgén jár,

hogy csak harmincz esztendősnek látszik. Ennek az ily nagy férfiúnak számos magához

hasonló gyermeke van, - hogy a többiről hallgassak, most csak kettőről teszek említést, a

kikkel gyakrabban beszéltem. Olyanok, hogy semmiféle, bármily veszedelmes háború sem

bírja megtörni őket. Annak örűlnek legjobban, ha hallhatják az ágyúk dörgését, a fegyverek

csattogását, a harczi zajt, - és látják, mint borúl minden harczi lángba. Casparot nagy vitéz-

ségeért, mérhetetlen vakmerőségeért, csodás gyorsaságaért, az ellenséges kerületekre való

gyakori becsapásaiért és pusztításaiért, a veszedelmek közepette tanusított lélekjelenléteért és

okosságáért melléknéven “viharnak” nevezik, mert bárhova megy, győzhetetlen karja úgy

lever mindent, mint a vihar a fákat. A Velenczében és Mantuában minapában tartott lándzsás

bajvívásban nem az ő ügyessége tűnt-e ki legjobban azáltal, hogy többeket földre terített,

másokat hanyatt vágott, ismét másokat nyomorékká és bénává tett, úgy hogy mindenkinek

egyhangú ajánlatára nyerte el fáradsága és vitézsége díjait. E mellett szép ember, nyájas

beszédű, csapatvezetésre és személyes párbajra egyaránt alkalmas és így megfelel mellékneve

nagyságának: mert a ki a viharnak ellene mer szegülni, vagy összeroskad, vagy legalább is

súlyos sérűlést szenved.

Mit szóljak a kisebb fiúról, Roberto-Antonio-Mariáról? a ki jó erkölcsökben, teste edzésében,

a katonai gyakorlatokban, vitéz és okos tettek végrehajtásában mindenben kitünő atyja példá-

ján indul. Ez a két testvér, Casparo és Antonio versenyt iparkodik atyját a lovaglásban,

harczolásban s más erényes cselekedetben elérni. Hogy mily kitünő harczosok és vezérek, jóltudja Ficarolum, ismeri Abbatia Lendenaria és Rodigium, látta Assula és Ollius,

rettegte Mantua és Ferraria, egész Italia pedig, mint Itália villámait és védőit dicsérte és most

is úgy dicséri. Oly nagy reményt keltenek maguk iránt az emberekben, hogy ezek már előre

sejtik, hogy az évek előrehaladtával tetteik nagyobb dicsősége együtt fog járni.

Forrás: Galeotto Marzio könyve Mátyás királyról