Mátyás király...31

Egy bölcs cselekedet.

Esztergom, dunaparti magyar város, körülbelül harminczezer lépésnyire van Budától, ahova a vizen szoktak lejárni; magas halmon emelkedő igen erős és szép vára van. Ezen nem is

csodálkozhatunk, hisz hajdanta itt volt a királyok széke és palotája. A várban épült templom

már messziről feltünik, előcsarnoka és padozata vörös márványnyal van kirakva és az arany

és ezüst egyházi szerek, továbbá gyönyörű és értékes papi ruházatok készlete alapján bármely más templommal bátran versenyezhet. Esztergom különben Magyarország egyházi fővárosa, igen gazdag érsekséggel: évi jövedelme a régi jó időkben százezer aranyra is felment, de most alig felét jövedelmezi. Ennek a várnak János érsek volt a gazdája, a kiről már föntebb emlitést tettem. A tudomány sok ágában nem a legutolsó rendű képzettséggel birt, a csillagászatot pedig annyira szerette, hogy az Ephemeridest állandóan magával hordozta és semmibe sem fogott, míg a csillagokat előzetesen meg nem vizsgálta. Kitünő és majd minden tudományágban jártas férfiakat tartott maga körül. Én magam is sokáig élveztem vendégszeretetét és neki ajánlottam “Az emberről” czimű művemet.

Tudósai közt volt egy szicziliai születésű, Szent-Domonkos-rendű, éles eszű és gyors felfo-

gásu, de nagyon maga-bizott hittudós, Gattus János. Azt hiresztelte magáról, hogy a hittudo-

mány minden kétes kérdését azonnal megfejti, s nagyon szeretne párszor Mátyás királylyal

egy kissé elvitatkozni. Galeottotól, a ki Italiából Magyarországra hozta, hallotta, hogy a

találékony eszű és sima nyelvű király a tudósoknak fogós kérdéseket szokott feladni és

elmésségével ugy zavarba ejti és sarokba szoritja az embert, hogy hálójából és érvelése

szövevényéből kilábolni valóban nagy mesterség.

Történt, hogy a király Esztergomon keresztül vette utját és az érsek vendége volt. A mint ezt

megtudta Gattus, nagyon megörült, mert ugy gondolta, most van alkalma rá, hogy tudományát megmutassa s a király kegyébe jusson, a mitől nagyon sokat várt.

Hogy rövid legyek, királyi lakomát készítettek, még pedig kandalló mellett, mert tél volt, már

pedig a magyarok tél idején fűteni szoktak, kisebb vagy nagyobb mértékben, a szerint, hogy

mily hideg van és mennyire fagy; néha még alusznak is a fűtött szobában, pedig ez árt az

egészségnek, mert a kandalló sűrű gőze megzavarja a test lélekzését és ellepi az agyvelőt, a minek rendesen fejfájás a vége.

Mikor már asztalhoz akartak ülni, a királynak bejelentették, hogy Gattus János a várban

tartózkodik, s hogy meg kellene hivni a lakomához, hogy vitatkozzék vele, a mit a király

rendkivül szeret, de különösen az étkezés alatt, mert máskor egyéb dolgait is alig hogy elbírja végezni. A király meghivására helyet foglalt a király asztalánál, a melynél a pécsi püspök, az  esztergomi érsek, - mindkettőnek János volt a neve - továbbá még egy másik püspök, Thúz János és Galeotto ült. A lakoma királyi fényüzéssel folyt, mert a magyarok ételnek-italnak túlságosan bővében vannak, a boruk is sokféle; s a magyaroknak az a szokása, mint a történelem szerint Galienus római császáré, hogy a fényesebb lakomák alkalmával többféle bort szoktak feladni.

Gattus az ételtől, italtól és a kandalló melegétől erősen nekibátorodott, mert, mint Ovidius

mondja, a bor bátorságot önt az emberbe, s a lakomának végét sem várva, elkezdett magáról beszélni, tudományát fitogtatta, s azt erősitgette, hogy a hittudomány egész terén nincs semmi, a mit ő ne tudna, minden bonyolult kérdést, bármi legyen is, megfejt és mindenre kész

Mátyás pedig, mint éles eszű ember, a ki jól ismeri a mai hittudósok rendes szokását, hogy csak a nagy és bonyolult kérdéseket szokták feszegetni, csak Tamásnak és Scotusnak a Szentháromságról, az attributumokról és az Oltáriszentségről szóló fejtegetéseit tartják tanulmányozásra méltónak, az erkölcstani kérdésekkel s a szentirás magyarázatával

pedig mit sem törődnek, Gattust, a ki oly sokat ígért magáról, azonnal hizelkedő szavakkal

megszólította, és kérte, oszlassa el azon kételyét, a mely oly rég fogva tartja lelkét, mert még

soha senki sem tudott kielégitő feleletet adni e kérdésben. “Sokat gondolkodtam rajta, hogyan lehetséges, hogy Krisztus az Isten és ember, a ki mindent igazságosan és bölcsen cselekedett, némely dologban, a mint látszik, még sem tartotta meg az igazságot, mert az igazság mindig az érdem szerint méri a jutalmat. Mert ha valaki az egy fillérre méltónak aranynyal, az aranyakat érdemlőnek fillérrel fizet, ki ne látná, hogy ez az igazság súlyos megsértése? Már pedig az evangéliumok bizonyítják, hogy Krisztus így cselekedett, mert Péternek és Jánosnak, a kiket egyéb apostolai között legjobban szeretett, nem mérte igaz mértékkel a jutalmat. Péter elárulta, megtagadta s esküvel erősitette, hogy Krisztust nem ismeri s mégis a pápaság legfőbb méltóságával tüntette ki, Jánost pedig a ki mindhalálig hű maradt Krisztushoz, úgy hogy semmi fenyegetés, halálfélelem vagy veszedelem sem tudta eltántoritani tőle, jutalom és kitüntetés nélkül hagyta. Hogy magamról vegyek példát, ha nekem volna két katonám, az egyik mindjárt a háboru és ütközet kezdetén megszöknék; a másik pedig a legvégsőig kitartana mellettem és soha sem hagyna el, én azt a szökevényt és árulót gyalázatosan megbüntetném, talán akasztófára is huzatnám, a másikat pedig, a ki velem maradt és minden veszedelemben hűségesen velem tartott, jutalmakkal s tisztséggel tüntetném ki, s úgy hiszem, mindenki helyeselné eljárásomat. Mert ha a szökevény kapná a jutalmat, a hű és vitéz pedig kitüntetés  nélkül maradna, ki ne látná be, hogy ily módon a vitézséget megfosztanám jutalmától, s a gyávaságra még nagyobb ösztönt adnék. A mint tanitóimtól hallottam, Cicero mondása, hogy az elismerés sarkalja az embert a cselekvésre, s mindenkit a dicsőség biztat a törekvésre.

Már pedig Péternek a pápai méltósággal való kitüntetése, János mellőzése nem annyit jelent-e, mint buzditást a tanitványok részére, hogy csak kerüljék az üldözést, meneküljenek a kinzások elől, ne tűrjenek el semmi szenvedést, hanem szökjenek meg bátran s tagadják meg Krisztust.

Ezt akartam mondani és várom a magyarázatát Mert azt nem birom elhitetni magammal, hogy Krisztus ezt ok nélkül cselekedte. Mert a mi e kérdésben az igazsággal ellenkezőleg látszik előttem, nem az isteni igazságtalanságnak, hanem a saját tudatlanságomnak rovom fel.” Gattus János erre a király beszédét rendre pontról-pontra megismételte, hanem mikor a

czáfolásra és a homály megmagyarázására kerűlt volna a sor, igen kinosan és zavarosan

kezdett beszélni és azt állitotta, hogy az isteni titkok okait nem kell minden áron feszegetni.

“Ez a kérdés miért jutalmazta Krisztus Pétert, s miért nem Jánost, nem tartozik az emberi

értelem körébe. Felülhaladja a hittudósok tudását, mert ezt a nehéz és rejtelmes titkot Krisztus magának tartotta fenn, s még soha senki sem merte kérdés tárgyává tenni. Nincs-e rá példa korunkban, de meg a régibb időkből is, hogy az ily kérdéssel bajlódók közül mily sokan esnek tévedésbe. Kérem tehát királyi Felségedet, ne hozzon elő ilyen isteni titkokat, a melyek ugy is megfejthetetlenek, s csak arra valók, hogy zavarba és tévedésbe ejtsenek bennünket.” Mátyás király Gattus ezen szavainak hallatára igy felelt: “A mit én szóba hoztam, az nem isteni titok, a melynek okát egyáltalában ne tudnánk felfogni, hanem erkölcsi kérdés, a melyet egy képzett ember könnyen megérthet.”

Gattus haragra lobbanva válaszolt: “Nem rád tartozik, hogy a hittudomány körét kiszabjad, én értek a dologhoz, mert még senkivel sem találkoztam, a ki hittudományi kérdésekben velem síkra mert volna szállani. Mert, ugy gondolom, ebben az isteni tudományban nincs egyetlen pont, a melyet ne tudnék. Átkutattam az összes könyvtárakat, hanem erre a kétséges kérdésre sehol sem találtam feleletet.”

Mátyás király erre igy szólt Gattushoz: “Én ugyan hittudományi és egyéb tudományos

könyvet nem sokat olvastam, mert mint gyermek jutottam a királyi méltóságra s igy sok közül

keveset tanulhattam, s különben is inkább a katonai tanulmányokkal foglalkoztam, hanem

azért mégis ugy gondolom, hogy ennek a kérdésnek a magyarázata könnyen megtalálható.”

Gattus türelmetlenül szakitotta félbe a király szavait s igy szólt: “Hagyj fel ezen véleményed-

del, már egyszer mondtam, hogy sehol sem található!”

Mátyás király erre előhozatta Szent Jeromosnak Jovinianus ellen irott munkáját, a melyben a

következő sorok olvashatók. “Krisztus tizenkét apostola közül azért választott ki egyet s tette

valamennyi fejévé, hogy igy a szakadásnak elejét vegye. De miért nem Jánosra esett a

választás, a ki ártatlan volt? A kor határozott, és Péter volt az idősebb. Hogy ne egy ifju,

félig-meddig gyermek kerüljön meglett koru férfiak élére és hogy a jó Mester, a ki tanitványai

czivódásának véget akart vetni s ezért azt mondta nekik: “Az én békémet adom nektek, békémet hagyom rátok, a ki nagyobb akar lenni közületek, legyen a legkisebb,” azt az ifjut, a kit annyira szeretett, a többi gyülöletének tárgyává ne tegye. Az egyháztörténelem a legvilágosabban tanusitja, hogy János akkor még valóságos gyermek volt, mert hiszen egész Trajanus császár uralkodásáig élt, azaz Krisztus kiszenvedése után a hatvannyolczadik esztendőben halt meg, mint ezt a “Hires férfiakról” czimű könyvemben magam is röviden megirtam. Péter apostol, János is az, csakhogy Péter csupán csak apostol, János pedig apostol, evangelista és próféta egy személyben. Apostol, mert ir az egyházközségekhez, evangelista, mert evangeliumos könyvet irt, a mit a tizenkét apostol közül, az egy Máté kivételével, egy sem tett meg, mint prófétának látomásai voltak Pathmos szigetén, a hova Domitianus császár vitette számüzetésbe, hogy Uráért szenvedjen, s az ezekről szóló könyve a jövendők mérhetetlen sok titkát tartalmazza.” - Ennyit ir Jeromos, a ki felerészben meg is oldja a kérdést, másrészt pedig arra ösztönzött, hogy a hátralévő részt magam iparkodjam megfejteni. A bűnös, áruló és szökevény Pétert Krisztus a pápai méltóságban azért tette az ártatlan János elé, hogy a bűnösöknek reményt nyujtson a bocsánat elnyerésére. Mert a bűnös és áruló Péter, a ki mint feleséges ember ismerte az emberi gyengeséget és a szenvedély hatalmát, mestere példáján indulva, a ki tanitványa bűneit, mikor keservesen megsiratta, megbocsájtotta s többé nem tekintette vétkekül, - könnyebben bocsánatot s feloldozást adhat a bünökbe s szenvedélyekbe merült embereknek, s kegyesebben bánhatik a megtérő bűnösökkel. Ha azonban az ártatlan és a hitben állhatatos János lett volna az egyház fejévé a kötés és oldás hatalmával, ő, a ki soha sem ismerte meg a szenvedély kisértését és erejét s a kit semmi szenvedés sem tudott

Krisztustól elszakitani, - minden embert olyanná akart volna tenni, a milyen ő maga volt és a

Krisztustól és a hittől eltévelyedetteket s a bűnös szenvedélyűeket ridegen visszautasította

volna magától. Azt hitte volna, hogy az emberek nem gyengeségből, hanem rosszakaratból

vétkeznek s könnyeikkel csak úgy szinlelik a bánatot. Nagyon is világos tehát az oka, hogy

miért nem János, hanem Péter lett az egyház fejévé, s ezt a kérdést te, Gattus János, mégis a megfejthetetlen isteni titkok közé számitottad.”

E szavakkal a lakoma véget ért, és Mátyás király éleseszűsége nagy bámulatra ragadott

bennünket. 

Forrás: Galeotto Marzio könyve Mátyás királyról