királyt nem. Mátyás ugyanis, mint nyájas beszédű, ravasz és éles eszű ember, a ki sokat forgolódott ilyes fajta emberek között, hasonló eljárással felelt a püspöknek, úgy hogy a király ép oly hízelegve beszélt a püspökhöz, mint a püspök a királyhoz. A király leleményességét és gyakorlottságát a csillagászat ismerete s a physiognomiában való jártassága is fokozta, a melyet tudós férfiaktól sajátított el, még pedig igen alaposan. A király képzettségének töké-
letesítését az is elősegítette, hogy atyja János, kit az olaszok Oláh-nak neveznek, mikor észrevette fia éleseszűségét, minthogy maga nem tudott latinul, ha valami fontos ügyet kellett elintéznie, a pápai követekkel kellett tanácskoznia, mindig csak fiát használta tolmácsúl, úgy, hogy Mátyás még egész fiatal korában belejött a nehéz dolgok elintézésébe. Egyebekben a physiognomiában való jártassága folytán nem csak ennek a püspöknek, hanem sok más embernek is ügyesen meg tudta itélni a jellemét. Így az első találkozáskor rögtön felismerte,
hogy mi lakik Miklósban, de nem árulta el magát, mert a ravasz politikában, a tettetésben és színlelésben a fejedelmek majd valamennyien jártasak.
Miklós püspök a király udvarában olyasmit kezdett, a mi legkevésbbé sem illett egy püspököz és pápai követhez, hanem legfeljebb valami haszontalan ingyenélőhöz. Majd erre, majd arra a magyar főúrra vádaskodott és így akarta a király kegyeibe hízelegni magát. A király ráhagyta és úgy, tett, mintha mindent elhinne neki. Sőt hogy az árulkodó még nyíltabban meren beszélni, úgy mutatta, hogy némely főúron nagyon csodálkozik, hiszen ő csak javakkal halmozta el, s így szólt “Alig birom elhinni, hogy ez és ez ellenségem, hisz semmi nyilvános
oka nincs rá, hogy rosszakarattal legyen ellenem”. Ezt csak azért tette, hogy Miklóst még jobban feltüzelje. Mikor azután ez a belső bizalmasság alapján azt hitte, hogy a királyt mindenestűl a markában tartja, még vakmerőbbé lett és még azok ellen is vádaskodni kezdett, a kik jót tettek vele s méltóságokat és javakat eszközöltek ki részére, úgy hogy egyetlen magasabb vagy alsóbb rangú egyházi vagy világi előkelő ember sem menekült ennek a gyalázatos
viperának a marásától, valamennyit legyalázta s gyűlöletessé akarta tenni a király szemében.
Mátyás a mint látta ennek az embernek gazságát és egyúttal hálátlanságát, az egész emberiségre hasznos példaadást eszelt ki, hogy az alattomos áskálódásoknak és rágalmazásoknak tőle telhetőleg végét vesse. Így szólt tehát Miklóshoz: “Nem tartom valószínűnek, a mit te a magyar urakról pletykáztál előttem; mert ha becsületes jó lélekkel meggondolom a dolgot, nem tartom bebizonyítható dolgoknak azokat, a mikről bizonyítékokkal s ékesszólásod
erejével meg akartál győzni”. E szavakra a püspök még nagyobb tűzbe jött s azt állította, hogy kész mindent az urak szemébe is mondani. Erre a király kérte a követ-püspököt, hogy hagyjon fel ilyfajta mesterkedéseivel, legalább a magyarokkal szemben, a kikhez a pápa nevében jött.
A püspök még erre is megmaradt gazságában, mert szörnyen bízott a király barátságában és jóindulatában és azt hitte, hogy a királyt mindenre ráveheti, a mire csak akarja. Tervét tehát nem is szakította félbe, s azt mondogatta, hogy mindez ugyan nem tartozik őreá, de a király iránt érzett jóakaratból mindent le akar leplezni, - hogy ő nagyobbra tartja a király érdekeit, mint másoknak vele tett jótéteményeit, ő csak ezért beszélt el mindent. A király még egy darabig várt, hogy Miklós megbánja s abba hagyja irígykedését, - s úgy gondolkozott, hogy
egy igazán derék uralkodóhoz nem illő dolog, hogy hiszékeny füllel hallgasson a rágalma-zókra, - másrészt nem szivesen szégyenített volna meg egy püspököt, egy tudományos pápai követet.
E közben az urak tanácsot űltek Budán, a király jelenlegi székhelyén, - az urak gyűlésébe Miklós is ellátogatott, mit sem sejtve, sőt azon meggyőződésben, hogy rágalmait a király mélyen a szivébe véste. A király félrehívta Miklóst, s kérdezte tőle, hogy vajjon még mindig megvan-e az a szándéka, hogy az uraknak szemükbe mondja a király ellen való áskálódásukat. Miklós azt felelte, hogy igen, - mert úgy vélte, hogy ennek sohasem kell megtörténnie.
A király erre kézen fogta a püspököt és az urak gyűlésébe vezette, s miközben azok nagy tiszteletben fölemelkedtek Miklós előtt, a király így szólott hozzája: “Nos, itt az ideje, hogy megcselekedd, a mit óhajtottál: mondd el most nyíltan, a mit nekem sugdostál. Leplezd le alattomos árulásukat, a mit megtudtál róluk!” A püspök, a mint látta azok tisztes arczát, a kik vele jót tettek, méltóságokhoz és javakhoz juttatták, s a kikről soha semmi rosszat sem hallott: megzavarodott, egész testében remegni kezdett és ölbe tett kezekkel, lehorgasztott fővel
hallgatott. Erre a király így szólott hozzája: “Ha a pápa iránt való tiszteletemet nem nézném, bizony megmutatnám, hogy a követhez éppen nem illik, hogy egyenetlenkedést támaszszon és az ártatlan urakat halálos veszedelembe sodorja. Takarodj hát országomból; s ha ezt két nap alatt meg nem teszed, olyan példát adok veled, hogy az egész világ megtudja, hogy Mátyás
pillanatban eltávozott.
király sohasem volt barátja az ilyes gazságoknak és gyalázatosságoknak”. - A püspök abban a pillanatban eltávozott.
Forrás: Galeotto Marzoi könyve Mátyás krályról
